Mindenesetre a Kossuthon idén a november 1-jei ünnepi műsor-összeállításra inkább a komoly emelkedettség volt a jellemző, míg másnap megelégedtek azzal, hogy óránként elismételték: a halottak napja bizony a tisztítótűzben sanyargó üdvözületlen elhunytakról szól. Jó tudni, és akkor innentől kezdve ki-ki el is döntheti, hogy melyiket érzi a maga számára érvényesebbnek.
Nos, ami a mindenszenteket illeti, aznap reggeltől estig futottak a tematikus műsorok, a virtuózan Mindenszentek névre keresztelt hajnali komolyzenei válogatástól kezdve a római katolikus szentmisén át a Határok nélkül katonatemetőket bemutató epizódjáig. A főműsoridős sávot azonban egy egészen rendhagyó képződmény kapta Meg nem született halottaink címmel. Rendhagyó, mondjuk úgy, műsorpolitikai szempontból, hiszen nem a rádió valamelyik állandó munkatársa jegyzi az adást, hanem a Duna Televízió szerkesztő-műsorvezetője, Mucsányi János. De talán az is rendhagyónak mondható benne, hogy az ünnepi adásnap többszólamúságához képest itt igencsak egy hangfekvésben szólaltak meg a résztvevők. Persze ez talán nem is annyira meglepő, hiszen a Kossuthon a vitaműsorok is már jó ideje nagyrészt egy véleményen lévő partnereket juttatnak szóhoz (a vita így nyilván csak képletesen értendő), ám egy magazinműsortól még mindig joggal várhatná el a hallgató, hogy ennél többet tudjon. Nem tudott, s mivel a téma olyannyira kényes és olyannyira sok, egymástól teljesen eltérő szegmensét érinti a társadalomnak, ez a fajta egyhangúság annál bántóbbnak hatott.
Ha valakinek a műsor címe nem lett volna elég egyértelmű, az alcím bizonyára eligazította: „beszélgetés az abortuszok áldozatairól”. Mucsányi mellett, aki a Dunánál maga is vallási műsorokat vezet és szerkeszt, Hoványi Márton katolikus teológus és a szintén keresztény gyökerű Együtt az Életért magzatvédő egyesület vezetője, az egyébként az egyneműek házassága (vagy ahogy előszeretettel nevezi: „homoházasság”) ellen is rendre síkra szálló Frivaldszky Edit foglalt helyet a stúdióban. Nagy elvi összecsapásra tehát, ahogy mondani szokás, nem igazán kellett számítani.
Óriási szerencse ugyanakkor, hogy Mucsányi már az elején leszögezi, hogy „nem szándékunk szidni a nőket, és nem szándékunk valamiféle bűnözőnek kikiáltani őket”. Így amikor a felvezető interjúrészletet (egy abortuszra váró fiatal nővel) Frivaldszky empatikusan úgy kommentálja, hogy „nem mérlegel ez a kismama sem, nem gondol bele, hogy egy másik ember fejlődik a testében”, nem gondolhatunk rosszra, hiszen nem szándékuk szidni a nőket. Vagy amikor ugyanő azt találja mondani, hogy „a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében a magzat léte vagy nem léte van, de a másikban nem az anya léte vagy nemléte, hanem életkörülményei”, eszünkbe sem jut, hogy azt sugallja, hogy azok a nők, akik a terhességmegszakítást választják, a kényelmükről nem hajlandók lemondani. És a többi. Elég hosszan lehetne hozni még az idézeteket, de az az igazság, hogy a műsor, hiába csak fél óra volt, elég hamar elkezdett önmaga körül forogni.
Pedig félreértés ne essék, nagyon fontos kérdés ez, még mindenszenteken is, vagy pláne akkor, csak hát nem így. Ha egy teológus kijelenti, mint ahogy Hoványi tette, hogy az abortusz bűnében nemcsak a nő válik vétkessé, de a férj, a család, az orvos, a szülésznő és minden más érintett is, akkor épp olyan jogon érthetünk egyet vele, mint amennyire azt gondolhatjuk, hogy iszonyú lehangoló, rosszízű, céltalan, anakronisztikus, életidegen és bántó ez a kijelentés. Csakhogy egy egész műsor szól itt arról, hogy ezt a szigorú keresztény nézőpontot állítsa be egyfajta sensus communisként, s úgy beszéljen róla, hogy meg sem említik a társalgás résztvevői, hogy amit ők lazán bűnként aposztrofálnak, társadalmilag és jogilag legális eljárás. Vagy hogy létezik ebben a kérdésben egy olyan valami is, mint, mondjuk, az állam világnézeti semlegességének az elve, az állampolgárok lelkiismereti szabadságáról vagy a nők önrendelkezési jogáról már nem is beszélve. Hogy mindez meg sem jelenik az állami rádió közpénzen készült műsorában, meglehetősen kínos etikai dilemmákat vet fel. Azon túl, hogy hallgatni is rossz.
Meg nem született halottaink; Kossuth rádió, november 1.
