Amikor Sztupa és Troché a kétnyakú zsiráf kitenyésztésén dolgoztak, a legérdekesebb fázis a kísérleti szakasz volt. Hogy tudniillik, hová is szerkesszék azt a bizonyos nyakat. A korai stádiumban először azt kellett vizsgálni, hogy az első, a tulajdonképpeni, vagy ahogy a szakzsargon nevezi, az alapnyak vajon jó helyen van-e. Nos, efelől inkább Trochénak voltak kétségei, Sztupa – meglehet, egyszerű lustaságból – hagyta volna ott a fenébe, ahol van. A nyak funkciójáról azért nagyjából megegyezett a véleményük: a fejet köti össze a testtel. Ebbe persze beleszólt a geometria is, mely szerint két pont között a legrövidebb út az egyenes, viszont ha az ún. alapnyak egyenes, márpedig a zsiráfnál eléggé az, könnyen lehet, hogy a második nyak görbe lesz, például, ha a farrészről vezetjük ki. Arról ugyanis szó nem lehetett, hogy a két nyakhoz két fejet is tenyésszenek, hiszen két fej az két akaratot is jelent, s olyan zsiráfot még a japánok sem tudnak fejleszteni, hogy kétfelé menjen. Az viszont – legalábbis kezdetben – nagyon is kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy a zsiráfnak eleve rohadt hosszú a nyaka, ezért abból kéne kettőt csinálni. Igaz, ezzel a megoldással a zsiráf úgy nézne ki, mint egy szimplán nagyra nőtt, foltos kétnyakú tehén, de az esztétikai szempont harmadlagosnak számított, kivált a kísérleti szakasz elején, nem így az utolsó simításoknál, de ne rohanjunk annyira előre! Annál is kevésbé, mert ezen a ponton lépett közbe a párt, s küldte Sztupa és Troché nyakára (adott esetben, ugye, mi mására is) az inspektorát, nem is akárkit, hanem a kérdéskör kissé vonalas, de nemzetközi hírnévnek örvendő szakértőjét, a Pécsi Tudományegyetem kétnyakú tanszékének a vezetőjét. Az Európa konferenciatermeiben Imi Pécsként ismert tekintélyt viszonylag könnyű volt leszerelni, Sztupáéknál volt otthon egy kétnyakú kecske, még a bulgáriai SZOT-üdülésen cserélték egy zenélős kvarcóráért. Nos, Troché ezt a kétnyakú kecskét befestette foltosra, majd a lelkére kötötte, hogy csak bolgárul mekeghet, amivel simán meg is etették Imi Pécset, a kétnyakúak professzorát. Íme, a kísérleti példány, baszod alássan; a prof meg nem győzte körbejárni, mert először nem találta a második nyakát, ami persze érthető is volt valamennyire, hiszen Sztupáék sem találták általában, de a bolgár eladó Hrisztónak nevezte magát, megesküdött, hogy két nyaka van neki, s egy bolgár esküjét pedig nem tanácsos kétségbe vonni, még egy professzornak sem.
Pénteken (4-én) éjjeli fél 12-kor egy roppant érdekes próbálkozással köszönt be, amiért el is hagyhatjuk az HBO-n ugyanakkor indító brit Fekete-tengert, pedig abban Jodie Whittaker játssza a csajt, de előfordul benne Tobias Menzies vagy éppenséggel Michael Smiley is. Apropó, Smiley! A Fekete-tengert gyakorlatilag hetente adják, viszont A kém utolsó akcióját nem. Hogy miért pont ez a címe ennek az 1965-ös fekete-fehér angol filmnek, arra lenne pár ötletünk, de maradjunk annyiban, hogy valakinek nem tetszett az, hogy A kém, aki bejött a hidegről. Merthogy erről lenne szó, John le Carré 1963-ban megjelent remekművéről: minden kémhistóriák legnagyobbikáról, amelyet ezúttal olyan művészek adnak elő Martin Ritt rendezésében (akiről csak annyit mondok, hogy a következő rendezése A hallgatag ember volt), mint Richard Burton (Leamas szerepében) vagy Ciryl Cusack (Control), de ami a legnagyobb szám: Smiley-t Rupert Davies adja, minden idők legtökéletesebb Maigret-je és Rosztov grófja. Mindezen örömök után már énekelhetik is velem, hogy „Hitler has only got one ball, Göring has two but very small, Himmler is somewhat sim’lar, But poor Goebbels has no balls at all…” Mert a Film Café 1.10-től a Híd a Kwai folyónnal aranyozza be az éjszakánkat.
Vasárnap is lesz valami hasonló finomsághoz szerencsénk, amikor a királyi retró (M3) Az olasz munka című 1969-es Michael Caine-marháskodást adja; ez természetesen bankrablós film, és mindenféle remake is készült belőle, viszont azokban egyikben sem játszik Raf Vallone. Amúgy meg semmi tv!
