tévéSmaci

Wolfi, a farkaska

  • tévésmaci
  • 2015. október 17.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché átszáguldani látták az atlétákat a bevásárlóközponton, földbe gyökerezett a lábuk, éppúgy, mint bárki arra járónak. Megálltak ott, ahol épp voltak, arra sem maradt idejük, hogy félrehúzódjanak, s a kirakatüvegnek vetett háttal figyeljék magukat legalább kicsinyt biztonságban tudva, ahogy elhúz mellettük a förgeteg. Szerencsére persze Sztupa és Troché éppen így álltak, háttal az üvegnek valami dizájnbolt előtt, ahol Ómafa a következő akcióhoz szükséges napszemüvegeket szerezte pont be – garantáltan UV-biztos kivitelben, tisztességesnek mondható árfekvésben, bár erről Sztupa és Troché gyakorlatilag semmit nem tudott, csupán azt, hogy jó rég tökölődik már benn, és különben is, mi a fasz lesz már. És ekkor még sehol nem voltak az atléták. Amikor az atléták jöttek, a magasak, az áttetszőek, akkor Sztupa épp be akart menni Ómafáért, hogy a fülénél fogva rángassa ki onnan. De amikor az atléták jöttek, elvitt a cica minden ilyenféle tervet, mert a láb földbe, pontosabban az ilyen plázákban általános metlachi extra shining borításba gyökerezett. A burkolat azért érdekes, mert aki egyszer is látott már plázát, meglehet, nehezen tudja elképzelni, hogyan is száguldhattak végig egy olyan aljfelületen a magas és áttetsző atléták. Hát úgy, hogy alig is értek talajt, de azért értek. Könnyűek voltak, tán az áttetszőség miatt, noha a magasságuk kitett úgy két és fél normális embernyit. Lehet, hogy csak kettőt. Az ilyen esetekre szokták mondani, hogy az egész nem tartott csak pár pillanatig, de azok végtelennek tetsző pillanatok voltak. Mármost egy végtelennek tetsző pillanat is elég hosszú, több ilyen már rengeteg. Hogy hogyan jutottak át a bejáraton futva, vagyis inkább száguldva, az rejtély, s voltaképpen az is, hogyan jutottak ki a plázából. Bár a legutolsó üzletben dolgozó kisasszonyok utólag megesküdtek, hogy egyszerűen csak átillantak az automatikusan nyíló üvegkapun, ami természetesen csak jóval a távozásuk után nyílt ki, hisz mire a mozgásukat érzékelve beindult volna a nyílás, azok már rég túl voltak árkon-bokron, s ez igazolná úgymond az „átillanást” is. Csakhogy az utcán, vagy­is hát a bevásárlóközpont előtti téren tartózkodók tanúvallomása ellentmond a kisasszonyok szavainak. Ők ugyanis nem láttak semmit. Mi meg lássuk a tévét, hátha most jobb lesz.

Pénteken (18-án) ebédidőben a Cinemax egy Koppenhága című filmet ad, amivel jobb úgy lenni, mint a nagy Levin a halételekkel. Hasonló alapon este kilenckor is nekivághatunk a különösen visszataszító című Flörti dancingnek is az HBO-n. Mert ugyan ilyen cím nyilvánvalóan bóvlit ígér, viszont a szerep­osztásban olyan nevek hágnak egymás sarkára, mint Olivia Colman, Ian McShane, vagy éppenséggel az én kedvencem, Rory Kinnear. Aki biztosra akar menni, menjen háborúba, A vadlibák 23.05-kor érkeznek a Film Mániára, vagy üljön be éjfél után Steve McQueen kocsijába, és nyomja le vele a Le Mansot.

Szombaton is háború ugyanakkor, ugyanott, csak most a Zuluban.

Vasárnap elmegyek Schladmingba, fölmászok a Planaira, és összeszedem a kavicsokat, a hajóm 13.25-kor indul a Dunáról.

Kedden tudom ám én, hogy önök is láttak már sokszor karón Vívillrákkjút, de nem tudom kihagyni a Super Tv2-n a Heath Ledger, Rufus Sewell, James Purefoy vagy éppenséggel Mark Addy és Paul Bettany felléptével meghirdetett Lovagregényt. Hát vagyok én egy Addy Endre? Vagyok.

Szerdán jön az én kitartó emberem, a Takeshi, és éjjel egy után A kölykök visszatérnek a Cinemaxra.

Csütörtökön végre az önök nagy kedvencei veszik át a szót, Jack Nicholson és Marlon Brando. Sajna van pár szépséghibája a dolognak, ha az ember kedvence nem Rory Kinnear, hanem Jack Nicholson. Ott van mindjárt a korán kelés, lévén a cudar AMC (olyan nevük van, mint egy rappernek, kérek egy rapperfarmert), szóval a cudar reggel nyolc után adja a Missouri fejvadászt, lehet vekkerni. A kisebbik rossz az, hogy a Missouri fejvadásznál láttam azért sokkal jobb filmeket is, mindegyikben Rory Kinnear játszott. Abcúg tévé!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.