A harmadik legboldogabb

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. augusztus 9.

Jégfölde

Ha megkérdeznék, mi a legjobb és egyben a legszokatlanabb dolog, amit megtapasztaltam ezen a zsebkendőnyi kis szigeten, így másfél hónap után ma már gondolkodás nélkül azt felelném: a bizalom.

Az utóbbi hetekben futótűzként járta be az internetet és a közösségi oldalakat ez a grafikon az egyes országok lakosságának „boldogságindexéről”, amin egy Oroszországtól Luxemburgig harminchat országot felvonultató listán Magyarország a nulladik, értsd: a nulladik helyen áll, Izland pedig a harmadikon, vagyis csak a norvégok és a svájciak elégedettebbek az életükkel, mint ők. Ezért arra gondoltam, hogy az e heti posztban megpróbálok néhány olyan dologról írni, ami némi magyarázattal szolgálhat erre a kiugró eredményre – már az államilag dotált, mindenki által megfizethető fürdőkön és a Reykjavík utcáin éjjel-nappal járőröző, kövér és barátságos macskákon kívül.

false

Valamikor akkor kezdtem el erről az egészről gondolkodni, amikor egy reggel felébredtem, és azt vettem észre magamon, hogy már hetek óta nem félek. Nem félek az utcán, se nappal, se hajnali háromkor hazafelé sétálva egy koncertről, de nem félek az úttesten átkelve sem, mert ha csak látótávolságba kerülök, biztosan tudhatom, hogy az autó előbb fog megállni, mint hogy eldönteném, valóban át akarok-e menni. Nem félek a boltokban és a kávézókban, múzeumokban, de még a közhivatalokban sem, amikor az ügyeimet intézem, vagy csak egyszerűen nézelődöm. Nem félek, amikor az engem vendégül látó intézet munkatársaival kell egyeztetnem valamit, vagy amikor korábban ismeretlen kiadói emberekkel vagy éppen az íróismerőseimmel találkozom. És nem félek akkor sem, amikor idegenekkel kerülök egy légtérbe, mondjuk valamelyik fürdő zsúfolásig megtelt, forró vizes medencéjében, de még akkor sem, amikor épp egy rockzenekar koncertjén állok a tömeg közepén egy akkorka helyiségben, ahová minden épeszű biztonsági előírás maximum feleannyi ember jelenlétét engedélyezné. És nem félek elaludni sem úgy, hogy a házat, ahol tökegyedül álomra hajtom a fejem, csupán egyetlen kulcsra zárt ajtó választja el a külvilágtól.

Ami nem pusztán azt jelenti, hogy Izlandon több gyilkosságot követnek el évente az egyre felkapottabb krimiirodalomban, mint a valóságban, vagy hogy ez az igazi hadsereg és komolyabb ellenségek nélküli szigetország egy felmérés szerint már a harmadik éve a Föld legbékésebb országa, így a testi épségemért a legkevésbé sem kell aggódnom. Ennél sokkal fontosabb és szokatlanabb, hogy attól sem kell félnem, hogy bármikor, bárkivel szemben olyan helyzetbe kerülök, ahol meglopnak, átvernek, megaláznak, negatívan ítélnek meg bármilyen személyes tulajdonságom miatt, vagy eleve azt feltételezik rólam, hogy én magam akarok csalni, lopni, verbális vagy fizikai erőszakot elkövetni valaki ellen. És nem arról van szó, hogy tényszerűen ez eddig még nem történt meg itt velem (otthon sem gyakran történik meg szerencsére), hanem arról, hogy az ember alaphangulatát, életérzését annál, hogy mi történik meg vele, sokkal jobban befolyásolja az, amiről tudni véli, hogy bármikor megtörténhetne. A feszkó hiánya mint létállapot. Hetekbe tellett, amíg megtanultam ezzel együtt élni.

false

Hogy a hátizsákomat, benne a bankkártyáimmal és más értéktárgyaimmal nyugodtan őrizetlenül hagyhatom nemcsak egy kávézó székén, de akár az utcán is, a teraszon, ha épp be kell szaladnom valamiért a belső helyiségbe; hogy a színházakban nincsen ruhatár, csak egy sor csupaszon álló fogas, ahová az ember úgy akasztja fel a kabátját, mintha csak a barátaihoz érkezett volna vendégségbe; hogy esetenként az is megtörténik, hogy amíg az apuka bent békésen kávézgat, addig a babakocsi kint áll a kávézó előtt, hadd levegőzzön a gyerek. Hogy hajléktalannak látszó embert csak olyankor látok, amikor egy szabadtéri rendezvényen a fűben mindenhol heverészőktől gyűjti az üres sörösdobozokat (amiket nyilván a fesztiválozók is kidobnának, mielőtt elmennek). És hogy a boltban, vásárláskor nyugodtan az eladó szemébe nézhetek, mert egyrészt nem potenciális tolvajként fog rám nézni, másrészt nem a tömény kilátástalanság fog sütni a szeméből.

Mindennek persze rengeteg oka van, és ezek közül valószínűleg nem is a pénz a legfontosabb, bár tény, hogy az izlandiaknak a 2008-as gazdasági összeomlás után is van azért mit a tejbe aprítani – jóllehet az 1940-es évek előtt évszázadokon keresztül Európa egyik legszegényebb népének számítottak. Az erős helyi valutának és az általános jólétnek vagy drágaságnak ma már valószínűleg inkább a karanténjellege az, ami igazán számít, ami az ország földrajzi adottságaival együtt (hogy egy világvégi, mindentől távol lévő kis szigetről beszélünk) lehetővé teszi, hogy az őslakosok körében kialakult idillközeli állapotokba még a globális mobilitás korszakában se tudjanak a külföldiek belerondítani. Hiszen aki külföldről jön, az vagy jómódú turista, elvégre ki tudta fizetni a repülőjegyet és az ittlét költségeit, vagy olyan bevándorló, aki a saját jól felfogott érdekében megpróbál minél kevésbé összetűzésbe kerülni a törvénnyel, hogy maradhasson. Az őslakosok pedig nemcsak nagyon kevesen vannak, és mivel mindenki ismer mindenkit, meglehetősen nehezen tudnának sokáig észrevétlenül maradni, ha bármilyen bűnt követnek el, hanem ráadásul egy olyan mostoha természeti adottságokkal rendelkező országban élnek, ahol valószínűleg nem is volt más választásuk évszázadokon keresztül, mint egymásban megbízva és együttműködve túlélni.

false

Mert a bizalomnak az a legkényesebb vonása, főleg ha egy társadalom alapjává kívánjuk megtenni, hogy csak akkor működik, ha kivétel nélkül mindenki részt vesz a játékban. Ebben a tekintetben például a keresztényi szeretettől is nagyban különbözik, ami nem veszti értelmét attól, ha az ember egyoldalúan adja – az egyoldalú bizalom viszont egyszerű naivitás, amiért előbb-utóbb súlyosan megfizet az, aki a csapdájába esik. Vagyis kicsiben, egyénileg szinte teljesen lehetetlen elkezdeni. És egyébként nagyban különbözik a szabadságtól is, hiszen egy ilyen bizalomalapú társadalomban élni rengeteg megkötéssel és önkorlátozással jár. Ám a szabadságról és annak mibenlétéről inkább nem most kezdek elmélkedni, mert ahhoz nem érzem elég képzettnek magam – legyen elég annyi, hogy életem során talán soha nem voltam még annyira szabálykövető, mint az ittlétem eddigi másfél hónapja alatt, és még soha nem éreztem szabadabbnak sem magam. De persze lehet, hogy most csak a külső szemlélő, az ösztöndíjas vándorélet kivételezettje beszél belőlem, és az igazán soha le nem vetkőzhető panaszkultúra. Inkább mondok egy egyszerű példát arról, hogyan esett pofára bennem a világ legboldogtalanabb országának gondolkodásmódja a világ harmadik legboldogabb országában.

A szállásommal szemben álló ház egyik nagyobb, üres fala előtt pár napja megjelent egy ipari festőállvány, és időnként előkerült egy-egy munkásruhába öltözött fiatal, aki elkezdte fehérre festeni a falat. Az egyik délután az ablakomból láttam, amint az egyikük a festőállványon fekve alszik a napsütésben – amit azonnal le is fotóztam és posztoltam is az interneten, szédületes mennyiségű lájkot begyűjtve az otthoni ismerőseimtől, hiszen a dologidőben henyélő munkásembereket pellengérre állító képek a magyar netes folklór igencsak népszerű termékei. A következő napok során azonban a fehérre festett felületre újabb színek és vonalak kerültek, és kiderült, hogy a rajta dolgozó fiatalok egyáltalán nem lusta mesteremberek, hanem valószínűleg egy street art kollektíva önkéntes tagjai, akik a szabadidejükben, mint kiderült, főleg éjszakánként dolgoznak a falon formálódó, négy emelet magas festményen, néha teljesen őrizetlenül otthagyva az állvány körül lévő festékeshordókat és más felszereléseket, amikor éppen egyikőjük sem jár arra.

Amikor viszont ezt a cikket írom, épp hajnali egy óra van, esik az eső, és keményen fúj a szél. És hárman dolgoznak azokon az állványokon.

false

 

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk