Szivárványváros

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. augusztus 14.

Jégfölde

Van az a régi vicc az izlandi társadalomról, hogy itt Reykjavíkban nagyobb esemény a Gay Pride, mint a hivatalos nemzeti ünnep, amikor az ország függetlenné válását ünneplik június 17-én. Csakhogy ez nem vicc, hanem a rögvaló.

Amikor majdnem két hónappal ezelőtt megérkeztem Reykjavíkba, az első nap rögtön elmentem sétálni a városban, és a városközpontot jelentő füves domboldalhoz érve meglepetten tapasztaltam, hogy egy szabadtéri színpad előtt éppen valami program zajlik. Mint később kiderült, ez volt a függetlenségnapi ünnepély; a bevásárlóutcán egy szokásos szombat délutánnál kicsit nagyobb számú sétálóval, néhány árussal, mérsékelt fesztiválhangulattal. Mindez viszont ahhoz képest, ami múlt szombaton történt itt a városban, csak egy egyszerű, álmos teadélután volt.

false

Az utólagos híradások becslései 60 és 90 ezer közé teszik az idei látogatók számát, ami itt nem a vonulókat jelenti, hanem azokat, akik a meneten kívülről, a kalaptól a virágfüzéren át az esernyőig és a zászlóig a legkülönbözőbb szivárványos kiegészítőket lengetve nézik és éltetik a menetet, ami leginkább egy karneváli parádéhoz hasonlít rezesbandával, különféle csoportokkal, transzparensekkel és feldíszített kamionokkal. Ez, akárhogyan is nézem, az ország 320 000 fős lakosságára levetítve azt jelenti, hogy ha a turistákat nem számoljuk, akkor is minden ötödik izlandi ott volt.

Gondoljunk csak bele: ez budapesti viszonylatban kétmillió fős demonstrációt jelent – amivel rögtön meg is szegtük a külföldi utazások örökös és betarthatatlan aranyszabályát, miszerint ha jól akarja érezni magát az ember külföldön, semmiképpen se számolja át a helyi árakat az otthoni valutára, mert csak egyik elszörnyedésből a másikba fog esni. Én viszont arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy a magyar olvasó számára érthetővé és érzékletessé tegyem ezt a beszámolót, pontosan ezt fogom tenni – és megpróbálom a szombaton látottakat részletről részletre megfeleltetni a magyar viszonyoknak, hadd lássuk, hogyan nézne ki az az alternatív valóság, ahol Budapesten is a reykjavíkihoz hasonló lendülettel ünneplik a meleg büszkeség napját! Biztonsági öveket bekapcsolni, öt, négy, három, kettő, egy… hát így:

false

Már a szombati parádét megelőző szerdán nincs a Váci utcán (Laugavegur) olyan üzlet vagy vendéglátóhely, ami a maga módján ne díszítené fel magát szivárványos színekbe: mindegy, hogy luxusétterem vagy hipszterkocsma, tetoválószalon vagy Gucci-márkabolt, élelmiszerbolt vagy kirándulófelszereléseket árusító outlet, mindegyik kirakatban ott figyelnek a színes kis zászlócskák, a próbababák nyakában pedig szivárványszínű tollboák és virágfüzérek lengedeznek, a Corvintetőn és az A38-on pedig már napok óta ilyen zászlók alatt koncerteznek a legmenőbb előadók.

A hét fontosabb kapcsolódó eseményei közül csak néhány: komolyzenei koncertek a Vígszínházban (Gamla Bíó), fotókiállítás a székely melegekről a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Gay GreenlandNordic House), irodalmi beszélgetések és kerekasztalok a Városházán, kamarakiállítás a magyar melegmozgalom történetéről a Nemzeti Múzeumban, valamint a hét fénypontjai: a hivatalos megnyitóünnepség, másnap pedig a Travikirálynő- és Travikirály-választás a Művészetek Palotájában (Harpa). Szombaton a menet útvonala mellett az indulás előtt fél órával már nehéz állóhelyet találni az első sorban. A Deák téri evangélikus templom lépcsőjén is nagy a tömeg, úgyhogy a templomot végül ki is nyitják, hogy az emberek tudjanak vécére menni. A várakozó tömegben külföldiek és magyarok, öregek és fiatalok vegyesen: farsangi ruhákba öltözött tinédzserek, babakocsis családok, szivárványzászlót lengető kiskölkök, decens urak és hölgyek, kutyások és biciklisták, postások és üzletemberek, deszkás tizenévesek és slusszkulcsot pörgető középkorúak.

false

Aztán megérkezik a menet: a felvezető motoros rendőrök, amíg bevárják a többieket, a korlátok közül kileskelődő gyerekeknek integetnek mosolyogva, aztán jönnek a zászlóvivők, a rezesbanda, közvetlen utánuk pedig egy terepjáró tetejére erősített emelvényen a város polgármestere, Tarlós István (Jón Gnarr) hagyományos kalocsai népviseletben, menyecskének öltözve, kirúzsozva, ahogy rózsaszálakat dobál a közönség sorai közé.

Utána pedig a többiek: a travikirálynő-választás önfeledten táncoló versenyzőinek kamionja, a transzneműek érdekvédelmi szervezete, a meleg családosok szervezete, az Eurovíziós dalfesztivál gyerekekkel megrakott teherautója, a Vöröskereszt, a Budapesti Melegkórus, a kanadai és az amerikai nagykövetség képviselői, a családon belüli erőszak ellen tiltakozók és még néhány politikai aktivistacsoport, többek között a WikiLeaks támogatói és az oroszországi melegellenes törvénykezés és atrocitások ellen demonstrálók. Ahogy a parádé megérkezik a Hősök terén (Arnarhóll) felállított szabadtéri színpadhoz, a mintegy kétmilliós tömegben már egy tűt sem lehet leejteni. A jelenlévők összetétele leginkább egy majálisba oltott gyereknapra hasonlít: amerre a szem ellát, babakocsik, szaladgáló-kergetőző kiskölkök, kismamák és a gyerekeiket terelgető apukák mindenhol. A színpadon Tarlós István rövid köszöntőbeszéde után koncertet ad a Quimby (FM Belfast) és a Kaláka Sound System.

Hát mit mondjak, elég szürreálisan hangzik, nem?

false

Ahogy a folyamatos megdöbbenéssel és csodálattal küzdve a tömegben sodródtam, hirtelen két dolog jutott az eszembe. Az egyik György Péter egy gondolata, amit valamelyik nyilvános estjén fejtett ki még annak idején: hogy a nemzeti ünnepek, ellentétben sok más kulturális eseménnyel, nem azért vannak, hogy az ember gondolkozzon. Azért vannak, hogy az évenkénti ismétlődéssel és a hozzákapcsolódó rituálékkal bevéssenek a polgárok agyába és megerősítsenek olyan alapértékeket egy társadalomban, amikről nem vitatkozunk, és amik egy társadalom alapját tudják adni. Ebben az értelemben az izlandi Gay Pride valóban nemzeti ünnep, ahol persze a melegek melletti kiállás még egy sor más dolognak is a szimbóluma. Nemcsak az összes elnyomott kisebbséggel, a nőkkel, a családon belüli erőszak áldozataival, a szólásszabadság mártírjaival való szolidaritásé, hanem a kulturális nyitottság, a „weird is beautiful” eszméjéé is (nem is lehetne ez máshogy egy olyan országban, amelynek Björk a nem hivatalos királynője), meg az életörömé, és nem utolsósorban a progresszióé is, amire az izlandiak olyan büszkék – hogy akármilyen kicsik is, mégis meglepően sok mindenben (az izlandi verzió szerint persze: mindenben) a világ élvonalában vannak.

A másik dolog meg, ami szintén eszembe jutott, nyilván ezzel összefüggésben, az az, hogy elképzeltem egy átlagos, frusztrált tizenöt-tizenhat éves kiskamaszt, aki épp most kezdi el gyanítani, hogy talán mégsem az ellenkező nemhez vonzódik, hanem a sajátjához. És ahelyett, hogy erre a lehetőségre gondolva a rá váró számtalan atrocitás, megaláztatás, titkolózás, a szülei és tanárai megvetése, a többségi társadalom ostoba és zsigeri elutasítása jutna eszébe, meg persze a habzó szájjal buzizó sósavas bácsi, ahelyett ez az évente megismétlődő esemény ugrik be neki. Hogy evett itt már vattacukrot hatévesen, integetett az estélyi ruhás traviknak a kamionon az apja kezét fogva nyolcévesen, itt találkozott a barátaival tízévesen, tizenhárom évesen meg a fél osztályával együtt hallgatták a koncerteket az Arnorhóll dombjának füvében fekve – és valahol mindez arról szólt, hogy tökmindegy, melyik nemhez vonzódsz, amíg jó ember vagy és tényleg szereted, akit szeretsz. Nyilván egy fokkal könnyebb csomaggal indul neki a nagybetűs életnek, mint nálunk.

Ja, és azt írtam már, hogy a rendezvénysorozatot vasárnap este istentisztelet zárja a Dómkirkjanban? Ez az izlandi lutheránus államegyház anyatemploma, közvetlenül a parlament mellett, ahol a frissen beiktatott kormányok közös imádkozásra gyűlnek össze, mielőtt megkezdenék a munkájukat. Itthon nagyjából a Szent István-bazilika vagy a Mátyás-templom felelne meg neki. Képzeljük el.

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.