Egy átszállás van a busszal, az első lépésnél rögtön elbuktok, túlmentek a csatlakozáson. A sofőr feddően csóválja a fejét, elsőre annyit mond, hogy még végigmegy a hátralévő megállókon, aztán elindul visszafelé, és akkor majd szól. Megszeppenve ültök a buszon tovább, ami rendíthetetlenül hatol befelé Külső-Reykjavík egyre szürreálisabb külvárosaiba. Szürke panelrengetegek, amerikai típusú, földszintes-garázsos, kiskertes családi sorházak a nagy semmi közepébe vetve, mögöttük valami döbbenetes formájú hegy, és körül a szürkében és zöldben játszó, kietlen tajga. A tajgán, két lépésre a frissen betonozott parkolóktól, lovak legelészik a zuzmót. Már a második távolsági buszon ültök, mire összeáll a fejetekben, hogy mi történt: az első sofőr közben rádión felvette a kapcsolatot a második busz sofőrjével, és azért adta a kezetekbe a kis cetlit rajta a saját járatát jelző 19-es számmal, hogy onnan tudja a másik, ti vagytok azok a béna turisták, akiket ő küldött. Kézről kézre vagytok adva tehát.
| ||
Mivel itt évszázadokon keresztül csak ideiglenes, kőből és sárból összetapasztott kunyhókban éltek, később pedig mindent, ami régi volt, a szegénység jelének tekintettek, az izlandi városok építészeti emlékezete szinte a nullával egyenlő. Akranesről se gondolnátok első látásra, hogy már több mint ezer éve lakják, és azóta is nagyjából ugyanazt csinálják, mint most is: halásznak. Ezt, ha máshonnan nem, onnan biztosan tudjátok már az első félóra után, hogy a városban teljesen meghatározhatatlan törvények szerint, bizonyos sávokban egyszerre csak elviselhetetlenül erős halszagot visz a szél. Van ez a kép a fejetekben a kis halászfalvakról, nyilván a mediterráneumból hoztátok magatokkal, hogy festői kis házikók a tenger partján, színesre pingált hajócskák, andalgásra alkalmas kis utcák, éttermek és kávézók mindenhol. Na, ennek itt és most fogtok búcsút mondani.
Ez egyébként Izland kilencedik legnépesebb városa, ami kemény hatezer-hatszáz főt jelent. A halászat mellett pedig alumíniumkohóval és cementüzemmel is büszkélkedhet, meg egy egészen izmos focicsapattal. Ami azonnal meg is látszik a városon, gigantikus méretű gyárépületek rögtön a tenger partján, halfeldolgozó csarnokok rogyásig, amiktől a házak egy része leginkább csak méreteiben tér el, kinézetében nem igazán. Hajók csak elvétve, nyilván többnyire a tengeren lehetnek. Elindultok a templom felé, még mindig reménykedve valamiféle „óváros” létezésében, ehelyett azonban csak néhány utcát találtok, ahol a házak egy fokkal hagyományosabbak és kevésbé hangárszerűek. Néhány otthonos oázis a betonrengetegben, ezekből egy egész utcányi ház hátsó kertje a tengerre néz, itt megálltok egy kicsit az egyik előtt, nézitek a kertben leparkolt négykerék-meghajtású dzsipet, a pirosra festett bádogborítást meg az ablakokba kitett dísztárgyakat, és egy pillanatra elképzelitek magatokat itt úgy tizenöt év múlva, de aztán újra megcsap az elképesztő halszag, és akkor mégsem.
| ||
Ez itt átlag-Izland. Észre sem vettétek, és megérkeztetek ide. Az érzésen pedig az sem változtat semmit, ahogy az egyik utca végében hirtelen rábukkantok egy 1942-es keltezésű art deco mozira, amit mintha arra terveztek volna, hogy esténként a Dr. Caligarit meg a Metropolist vetítsék benne, amit persze egy igazi moziorgonán kísér a helyi plébános, olyanon, amin a templomival ellentétben van vonatfütty meg sirályvijjogás is, meg mindenféle ipari zakatolások.
Persze ha ezeket nem is, abban biztosak lehettek, hogy a 40-es, 50-es évek hollywoodi westernjeit és más amerikai közönségfilmeket is játszottak benne, hiszen amikor épült, az amerikaiak már kvázi megszállták a szigetet, és persze mindent hoztak magukkal: a hot dogot, a hamburgert, a kosárlabdát és a rockzenét is. A fiatal, moziba járó izlandiak pedig tátott szájjal nézték a mindenféle felirat és szinkron nélkül játszott angol nyelvű blockbustereket. Nem csoda, hogy itt még az ötvenes-hatvanas korosztály is sírnivalóan szépen beszél angolul. Most éppen a Kick-Ass 2-t vetítik benne. A mozi mögött, a parkoló után pedig megint csak a tenger.
| ||
És ha eddig nem éreztétek volna magatokat egy hideglelős Lovecraft-elbeszélés helyszínén (leginkább persze az Árnyék Innsmouth fölött ugrik be), most a városka másik végébe veszitek az irányt, a világítótorony felé, amiről a leginkább vidéki művházak tárlataira hasonlító helyi múzeum kávézójában kitett plakát is írja, hogy „egész nap” nyitva áll a látogatók előtt: egészen pontosan 10 és 12 óra között – amiről persze már lemaradtatok. Az út újabb és újabb gyárépületek között vezet, néha pedig úgy tűnik, talán nem is vezet ösvény a torony felé. Aztán mégiscsak elétek magasodik, rögtön nem is egy, hanem kettő, a régi, sokablakos épület és egy kisebb és alacsonyabb, jóval beljebb a tengerbe nyúló, hínárral és mindenféle szerves hordalékkal borított sziklapadon. A sziklák közötti mélyedésekben néha összegyűlik a víz, s látod a partra vetett vízinövények mumifikálódott kígyókhoz hasonlatos gyökérzetét is.
A torony melletti köveken egyetlen férfi ül, úgy negyven és ötven között lehet, szomorú tekintettel cigarettázik egy dobozos sörrel a kezében. Ahogy elhaladtok mellette a kisebbik torony irányába, furcsa zajra lesztek figyelmesek. Egy lopott pillantás erejéig visszafordulva látjátok, hogy a sziklatöltés másik oldalán egy fiatalabb nő is van még ott, aki dühösen dobálja kavicsokkal a vele szemben lévő sziklát. Amikor felétek kapja a tekintetét, nehéz megállapítani, hogy a szeméből sütő zavarodottság mögött csak szélsőséges érzelmek bujkálnak-e, vagy enyhe elmebetegség, esetleg mindkettő. Kiértek a toronyhoz.
| ||
A távolban már csak az Atlanti-óceán meg a távoli, sekély részeken megtörő hullámok, amik miatt a tornyokat is építhették annak idején. Itt hirtelen eltűnik az ideúton végig a levegőben szálló halszag, helyette a férfi és a nő veszekedését fújja felétek a szél. „Go fuck yourself!” – kiabálja a nő a férfinek. „Very well, I will go and fuck myself… Go. Get. A. Life.” – válaszol a férfi, és nekiindul a gyártelepnek, vissza a város felé. Angolul veszekednek, de akcentussal. Talán az egyikük bevándorló lehet, talán lengyel vendégmunkás, vagy mindketten azok. Vagy izlandiak, akiknek angolul könnyebben megy a káromkodás. Később, amikor befejeztétek a fényképezést, nagyjából veletek egy időben indul el a nő is visszafelé, és egészen biztosan nem először teszi meg ezt az utat, mert ismer egy rövidebbet, mint amin ti jöttetek.
Az Akraneshez képest pezsgő metropolisnak tűnő Reykjavíkba induló busz felé menet még látjátok, ahogy a nő leszegett fejjel, a dac és a szégyen keverékével az arcán csönget az egyik családi ház bejárati ajtajánál. Bár csak ezt az apró jelenetsort láttátok az életükből, mégis az a meggyőződésetek, mintha mindez nem egyszeri alkalom lett volna, hanem egy újra és újra megismétlődő történet sokadik változata. Mintha ez a két ember ide, a világítótoronyhoz járna veszekedni. És hazafelé, miután rájöttetek, hogy a busz visszafelé már nem indul onnan, ahonnan gondoltátok, de a busztársaság telefonos ügyfélszolgálata pillanatok alatt ajánl egy másik járatot egy másik buszmegállóból, a kellemesen párnázott plüssüléseken ülve voltaképpen örültök, hogy akkor végre megtörtént ez is.
| ||
Láttátok a legendák lila és rózsaszín ködébe burkolózó sziget szürkébbik arcát, amit árnyoldalnak nevezni azért még túlzás lenne. Hiszen nem volt benne semmi borzalmas, felkavaró vagy elviselhetetlen, a hazafelé vezető buszjáratot keresve mégis szorongva gondoltatok a lehetőségre, hogy esetleg itt kell töltenetek az éjszakát. Bár azt azért szívesen megnéznétek, vajon üzemel-e még a két világítótorony közül valamelyik, elönti-e fénnyel a környező partok tengerzúgástól visszhangos öbleit, vagy csak némán áll mindkettő a sötétben, mint két tengerpartra vetődött, haragos szerető.
A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
