Konyhában, könyvtárban, kocsmában

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. augusztus 23.

Jégfölde

Fél évvel ezelőtt volt egy pillanat, amikor arra jöttem rá, hogy a lejátszómon tárolt zenék majdnem 70 százaléka izlandi. Ami azért volt meglepő, mert volt közte elszállós posztrock éppúgy, mint gitáros-énekes hálószoba-melódia, vagy éppen bulizós popzúzás.

Azt éppen a Magyar Narancs írta meg tavaly decemberben, hogyan működik a kortárs izlandi zenei színtér, és vajon mi az oka annak, hogy az embernek egy idő után kialakul az az érzése, hogy a háromszázezres sziget minden egyes lakója zenész, és ha máskor nem, legalábbis hétvégenként valami nemzetközi hírű bandában játszik. A cikk egy rövid történeti áttekintéssel indul a korai népzenétől a klasszikus zenében elért első sikereken át az izlandi popszíntér szédületes felemelkedéséig, amit általában a Sugarcubes együttes nyolcvanas évekbeli feltűnéséhez kötnek – azonban kimarad belőle egy nagyon fontos momentum: ez pedig az amerikai zene hatása. Amiről egyébként az itteni konyhám jut eszembe, aminek az ablakából pár napja éppen azt néztem, ahogy az épp induló Reykjavík Jazz Fesztivál zenés menete elhalad az utcámon, síppal-dobbal-nádihegedűvel, ahogy azt kell.

 

false

 

Fotó: A szerző felvételei

 

A kutatói lakásban ugyanis, ahol lakom, van egy egész tűrhetően felszerelt konyha, aminek a felszereléséhez hozzátartozik egy meglehetősen viharvert kis rádió is. Ami annyira rossz állapotban van már, hogy ki- és bekapcsolni lehet ugyan, de az állomások között választani nem: így aztán akárhányszor főzésre vagy nagyobb lélegzetű mosogatásra adom itt a fejem, azt kénytelen vagyok minden alkalommal a rádióból szóló édes-bús Johnny Cash- és Bob Dylan-számokra tenni, mivel a rádió már az idők végezetéig csak ezt az egyetlen countryadót képes fogni. A kis szerkezet viszont amilyen hibásan működik rádióként, olyan hibátlanul funkcionál mint időgép: az ösztöndíjas-életforma elmaradhatatlan rántottáit kevergetve ugyanis pont úgy érezhetem magam, mint a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek fiatal szigetlakói, akik éjjel-nappal a Keflavík melletti amerikai katonai bázis csatolt részeként működtetett rádióadót hallgatták. (Ahol egyébként épp idén rendezték meg az első nagyobb zenei fesztivált.)

Ez a rádióadó azóta kitörölhetetlen nyomot hagyott az izlandi kultúrában, mivel ennek köszönhetően az itteniek gyakorlatilag az Egyesült Államokkal egy időben értesültek a legújabb zenei trendekről – az izlandi zenei színtérben pedig máig meghatározó ez a hatás, persze a hozzátett, eltéveszthetetlenül sajátos helyi érzékenységgel együtt. Ez utóbbiban persze biztosan fontos szerepe van az itteni tájak hangulatának és az izlandiak történelmének is – mégis, ami első pillantásra is szembetűnő a zenéiket hallgatva és a zenekaraikat élőben megfigyelve, az az, ahogyan az izlandi társadalom legendás nyitottsága a zenei megközelítésben is lecsapódik. Röviden arról van szó, hogy az itteni zenei színtéren gyakorlatilag ismeretlen a műfaji skatulya fogalma, és az ebből adódó boldog kaotikusságban a legmeglepőbb párosítások, legváratlanabb szinergiák is akadálytalanul képesek érvényesülni.

false

 

Ennek a jelenségnek talán a legjobb állatorvosi lova a Budapesten is nagy sikerrel koncertezett Retro Stefson nevű zenekar, amelynek ha végignézünk a tagjain, találhatunk rockos gitárriffekkel operáló, hosszú hajú vikinget éppúgy, mint az angolai gyökereiket nem feledő fekete testvérpárt, többasztalnyi elektronikával érkező minimáltechno-őrültet, vagy éppen harajukujelmezben bólogató gitáros lányt – és ezeket a hatásokat mind tetten érhetjük a zenéjükben is, ahol hol az egyik, hol a másik bukkan egy-egy pillanatra a felszínre, valami olyan elemi életerőtől lüktető elegyet alkotva, hogy a végére az embert már a legkevésbé sem érdekli, konkrétan minek is kéne neveznie azt, amire táncol.

Mintha nálunk egy gimis osztályban az Akelát és Tankcsapdát hallgató srác szóba állt volna a Scooter- és Blümchen-rajongó technóssal, és bevették volna még a buliba néhány jazz- meg klasszikus képzettséggel rendelkező osztálytársukat is. De említhetném a mostanában egyre híresebb Samaris nevű zenekart is, a maga ének-klarinét-elektronika felállásával, vagy a még náluk is frissebb, Vök nevű formációt, ahol egy énekes-gitáros lány osztja meg a színpadot egy elektronikán és szaxofonon játszó sráccal és egy harmadik gitárossal – valami egészen mesés végeredménnyel.

false

 

Ami viszont még ennél is jobban ámulatba ejti az embert ezeken a koncerteken, az az, hogy milyen elképesztően fiatalok (főleg a profizmusukhoz képest) a zenekarok tagjai: a Samaris legidősebb zenésze például 18 éves most, de az itteni fesztiválokat és spontán koncerteket járva simán belebotolhatunk még náluk is ifjabb tehetségekbe. Ezt látva pedig rögtön elkezd bennem mocorogni a szülői kisördög, amikor végiggondolom, hogy ezek a srácok és lányok, még ha soha nem is lesz belőlük esetleg Björk- vagy Sigur Rós-szintű zenei világjelenség, magán a zenélésen kívül mennyi mindent megtanulnak még tizen-huszon évesen, mielőtt még ki kéne lépniük a „nagybetűs életbe”: 1) megtanulnak csapatban dolgozni, egymásra figyelni, egymás tehetségét elismerni és közösen kihozni belőle a legtöbbet, 2) átlátnak olyan bonyolult technológiai rendszereket, mint mondjuk egy koncert behangosítása, 3) megtanulnak közönség előtt, magukat vállalva csinálni valamit, aminek aztán megtanulják elviselni a kritikáját éppúgy, mint az esetleges sikerét, 4) megtanulják, hogyan működnek a média, a promóció és a marketing alapvető jelenségei, 5) megtanulják, mi az a határidő, a koncertkezdés, 6) képesek olyan komplex, sokismeretlenes struktúrákat létrehozni és kezelni, mint egy közösen írt szám, egy több számból összerakott lemez, vagy egy koncertműsor.

Gondolom, nem kell ragozni, hogy mindezek a képességek egy filmes gyártásvezetőnél épp olyan fontosak, mint mondjuk egy középiskolai tanárnál, egy tejipari céget irányító topmenedzsernél vagy egy szálloda üzemeltetőjénél.

false

 

A képességeiket megmutatni pedig annyi lehetőségük van itt, hogy nehéz is lenne számba venni. A két hónapos ittlétem alatt hallottam már koncertet a sétálóutcán, egy zöldségesbolt előtt felállított színpadon, egy hostel udvarán és ugyanennek a hostelnek a könyvtárnak is beillő halljában, templomban és klasszikus zenés-táncos szórakozóhelyen – és ez még csak nem is valami különösebb fesztivál volt, csak egy átlagos reykjavíki nyár. Viszont ezen a héten szombaton lesz a Menningarnótt, vagyis a kultúra éjszakája, amelynek alkalmából állítólag még több ember özönli el a reykjavíki belvárost, mint a Gay Pride idején, és a város még az eddigieknél is jobban megtelik zenével és művészettel – amire nagyon kíváncsi leszek, mert elég magasan a léc.

 

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.