Kevés olyan ország van, melynek természeti környezete a szépség helyett ennyire erősen a kanti értelemben vett „fenséges” kategóriájába tartozik: ember nem járta, holdbéli tájak, végeláthatatlan zuzmómezők, néma gleccserek, félelmetes erejű vulkánok és gigantikus méretű vízesések néznek vissza ránk minden turisztikai katalógusból. Ami viszont igazán érdekessé teszi a dolgot, az az, hogy mindezt – talán kompenzációból, vagy inkább tökéletes arányérzékkel – az izlandiak mérhetetlen mennyiségű cukisággal körítve tálalják az egyszeri utazónak, főleg ami a magukhoz és az országukhoz való viszonyulást illeti. Máshol talán csak a Gyűrűk ura hobbitjainál láttunk ilyet, hogy „a kicsi szép” alapvetése nemzeti hitvallássá és életfilozófiává nemesedjen. (Például ilyen módon.)
| ||
A cukiságcunami pedig azonnal megkezdődik, ahogy elhagyom a frankfurti repülőtér várótermét, ahol az öltözetük alapján egyébként tökéletes biztossággal lehet elválasztani egymástól a turistákat és az izlandiakat: az összes külföldi túrabakancsban, vízálló kabátokban és sínadrágokban feszeng a padokon, viszont minél urbánusabban van valaki öltözve, annál nagyobb eséllyel lesz izlandi, aki bizonyára otthon tartja a túrabakancsát. (Illetve magas sarkúban is simán megmászik egy gleccsert.)
De visszatérve a cukiságra: az Icelandair mind a tizenhat, menetrend szerint közlekedő repülőgépének saját neve van. Amit büszkén ki is írnak a gép bejárata mellé: én konkrétan a Magnival utaztam, ami az Eyjafjallajökull egyik kráterének a neve, amit a híres kitörés első stádiumában külön a turisták számára alakítottak ki. Belépve a gépbe pedig az ülések háttámláján a következő felirat fogad: „A »jó éjszakát« izlandiul úgy mondjuk, hogy »góða nótt« – olyan puha és odabújós hangzása van.” Hát, ezek után ember legyen a talpán, aki a kényelmetlen ülésekre panaszkodik az éjszakai járaton, különösképpen, hogy az alváshoz kiosztott párnákra egy izlandi altató szövege van rányomtatva eredeti nyelven és angolul!
És a bájosan informatív humorbombák folyamatosan pukkangatnak az út során: a kávéspohárra izlandi kifejezések magyarázatát írják rá, a szalvétára egy vicces sztorit Leifur Eiríkssonról, Amerika első viking felfedezőjéről, a cukroszacskón a rúnikus ábécé karakterei szerepelnek, a fedélzeti étlapon szereplő dán szendvicset pedig a következő kommentárral kínálják: „Az izlandiak 1814 és 1944 között a Dán Királyság alattvalói voltak. A hagyományos dán Smörrebrod viszont nem tartozik azon okok közé, amiért otthagyták őket.” A kedvencem viszont mégis a joghurt alá írt aranyköpés: „Ha unatkozik a repülőút során, tanácsoljuk, hogy egye a joghurtját villával. Azzal elég sok idő el fog telni. Ez a joghurt Izland 700 családi tejgazdaságának egyikéből származik.”
| ||
Szóval mire három és fél óra utazás után az ember kilép a budapesti kánikulához képest sarkvidékinek ható hűvösbe, gyakorlatilag már előre megvették kilóra, és legszívesebben azonnal megölelgetné az első útjába akadó légiirányítót. Megérkezve pedig minden tökéletesen olajozottan működik: az éjféli érkezési időpont dacára a reptéri transzferbuszok készségesen várják az utazókat (a fedélzeten ingyen wifivel, úgyhogy a Reykjavíkba vezető döbbenetesen szép útvonalat Facebook-cseten élőben közvetítem Simon Marcinak, Budapesten ragadt költőbarátomnak), a végállomás recepciójánál pedig hihetetlen módon tényleg megkapom a nevem bemondására a lakásom kulcsát, amit a házigazdám hagyott ott nekem előző nap. (Hogy hogyan kerülök én ide, arról bővebben itt.)
Arról, hogy aztán milyen házban rendezkedtem be végül három hónapra, és hogyan teltek az első három nap városfelfedező sétái (köztük életem eddigi legmenőbb gördeszkás túrájával), arról meséljenek a képek – itt inkább olyan dolgokról írnék, amik a fényképen nem látszanak, például, hogy az már rögtön az első pár nap alatt feltűnt: annyira demokratikus ország ez, hogy olyan dolgokat is az embernek magának kell eldöntenie, amikről nem is gondolta volna.
Döntés kérdése például, hogy mit veszel magadra. Ezt úgy kell érteni, hogy se az időjárás, se a többi ember ebben nem ad használható támpontot: nyilván bevállalósságtól meg az akklimatizáció mértékétől is függ ez, de az átlag 9-10 fokos időben, ahol a zimankótól a verőfényig bármi előfordulhat bármelyik percben a póló-rövidnadrág kombótól a könnyű átmeneti kabátokon át a téli szerelésekig gyakorlatilag mindenféle öltözéket lehet látni az utcán, láthatóan helyieken is.
Döntés kérdése az is, milyen napszaknak megfelelően éled az életed. Mivel az évnek ebben a szakában gyakorlatilag nem megy le a Nap (hivatalosan éjféltől hajnali háromig lemegy, de akkor is van egy kellemes, késő délutáni súrlófény), a hagyományos fényviszonyokhoz szokott utazó – dacára annak, hogy az időeltolódás csak két óra Budapesthez képest – a sajátos fényjetlagnek köszönhetően a teljes dezorientáció élményében részesül. Semmi, de semmi nincs, ami a saját elhatározásodon kívül ritmust adna annak, hogy mikor kelsz, mikor fekszel, mikor és meddig dolgozol vagy bulizol, hova mész vagy mit csinálsz. Én az érkezésem napján konkrétan hajnali négyig pakolásztam és rendezkedtem a lakásban, mire rájöttem, hogy igazából hullafáradt vagyok, és aludnom kéne. És másnap reggel hét harminckor, amikor általában kelni szoktam, már megreggelizve, felöltözve pötyögtem a gépemen.
Végül pedig döntés kérdése az is, hogy mit tekintesz esőnek. Itt ugyanis a „rossz időn” valószínűleg csak a hurrikánt meg a vulkánkitörést értik, minden más csupán múló szeszély. Ha olyan ember vagy, aki egy kis csöpörészésre már ki sem hajlandó lépni a lakásból, ezt a szigetet nem neked találták ki – bár akkor valószínűleg nem is olvasod ezt a blogot.
| ||
A szerző költő, író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
