Fényjetlag és cukiságcunami

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. június 21.

Jégfölde

Akkor ismételjük el Izlandról a legfontosabbakat! Alapterület: Magyarország / Összlakosság: 1,5 Debrecen / Nyelv: Ótünde / Népviselet: Hipszter / Népzene: Posztrock / Növényzet: Moha / Állatvilág: Macskák / Éghajlat: Deal with it / Közhangulat: Boldogság.

Kevés olyan ország van, melynek természeti környezete a szépség helyett ennyire erősen a kanti értelemben vett „fenséges” kategóriájába tartozik: ember nem járta, holdbéli tájak, végeláthatatlan zuzmómezők, néma gleccserek, félelmetes erejű vulkánok és gigantikus méretű vízesések néznek vissza ránk minden turisztikai katalógusból. Ami viszont igazán érdekessé teszi a dolgot, az az, hogy mindezt – talán kompenzációból, vagy inkább tökéletes arányérzékkel – az izlandiak mérhetetlen mennyiségű cukisággal körítve tálalják az egyszeri utazónak, főleg ami a magukhoz és az országukhoz való viszonyulást illeti. Máshol talán csak a Gyűrűk ura hobbitjainál láttunk ilyet, hogy „a kicsi szép” alapvetése nemzeti hitvallássá és életfilozófiává nemesedjen. (Például ilyen módon.)

false

 

Fotó: Dunajcsik Mátyás

A cukiságcunami pedig azonnal megkezdődik, ahogy elhagyom a frankfurti repülőtér várótermét, ahol az öltözetük alapján egyébként tökéletes biztossággal lehet elválasztani egymástól a turistákat és az izlandiakat: az összes külföldi túrabakancsban, vízálló kabátokban és sínadrágokban feszeng a padokon, viszont minél urbánusabban van valaki öltözve, annál nagyobb eséllyel lesz izlandi, aki bizonyára otthon tartja a túrabakancsát. (Illetve magas sarkúban is simán megmászik egy gleccsert.)

De visszatérve a cukiságra: az Icelandair mind a tizenhat, menetrend szerint közlekedő repülőgépének saját neve van. Amit büszkén ki is írnak a gép bejárata mellé: én konkrétan a Magnival utaztam, ami az Eyjafjallajökull egyik kráterének a neve, amit a híres kitörés első stádiumában külön a turisták számára alakítottak ki. Belépve a gépbe pedig az ülések háttámláján a következő felirat fogad: „A »jó éjszakát« izlandiul úgy mondjuk, hogy »góða nótt« – olyan puha és odabújós hangzása van.” Hát, ezek után ember legyen a talpán, aki a kényelmetlen ülésekre panaszkodik az éjszakai járaton, különösképpen, hogy az alváshoz kiosztott párnákra egy izlandi altató szövege van rányomtatva eredeti nyelven és angolul!

És a bájosan informatív humorbombák folyamatosan pukkangatnak az út során: a kávéspohárra izlandi kifejezések magyarázatát írják rá, a szalvétára egy vicces sztorit Leifur Eiríkssonról, Amerika első viking felfedezőjéről, a cukroszacskón a rúnikus ábécé karakterei szerepelnek, a fedélzeti étlapon szereplő dán szendvicset pedig a következő kommentárral kínálják: „Az izlandiak 1814 és 1944 között a Dán Királyság alattvalói voltak. A hagyományos dán Smörrebrod viszont nem tartozik azon okok közé, amiért otthagyták őket.” A kedvencem viszont mégis a joghurt alá írt aranyköpés: „Ha unatkozik a repülőút során, tanácsoljuk, hogy egye a joghurtját villával. Azzal elég sok idő el fog telni. Ez a joghurt Izland 700 családi tejgazdaságának egyikéből származik.”

false

 

Fotó: Dunajcsik Mátyás

Szóval mire három és fél óra utazás után az ember kilép a budapesti kánikulához képest sarkvidékinek ható hűvösbe, gyakorlatilag már előre megvették kilóra, és legszívesebben azonnal megölelgetné az első útjába akadó légiirányítót. Megérkezve pedig minden tökéletesen olajozottan működik: az éjféli érkezési időpont dacára a reptéri transzferbuszok készségesen várják az utazókat (a fedélzeten ingyen wifivel, úgyhogy a Reykjavíkba vezető döbbenetesen szép útvonalat Facebook-cseten élőben közvetítem Simon Marcinak, Budapesten ragadt költőbarátomnak), a végállomás recepciójánál pedig hihetetlen módon tényleg megkapom a nevem bemondására a lakásom kulcsát, amit a házigazdám hagyott ott nekem előző nap. (Hogy hogyan kerülök én ide, arról bővebben itt.)

Arról, hogy aztán milyen házban rendezkedtem be végül három hónapra, és hogyan teltek az első három nap városfelfedező sétái (köztük életem eddigi legmenőbb gördeszkás túrájával), arról meséljenek a képek – itt inkább olyan dolgokról írnék, amik a fényképen nem látszanak, például, hogy az már rögtön az első pár nap alatt feltűnt: annyira demokratikus ország ez, hogy olyan dolgokat is az embernek magának kell eldöntenie, amikről nem is gondolta volna.

Döntés kérdése például, hogy mit veszel magadra. Ezt úgy kell érteni, hogy se az időjárás, se a többi ember ebben nem ad használható támpontot: nyilván bevállalósságtól meg az akklimatizáció mértékétől is függ ez, de az átlag 9-10 fokos időben, ahol a zimankótól a verőfényig bármi előfordulhat bármelyik percben a póló-rövidnadrág kombótól a könnyű átmeneti kabátokon át a téli szerelésekig gyakorlatilag mindenféle öltözéket lehet látni az utcán, láthatóan helyieken is.

Döntés kérdése az is, milyen napszaknak megfelelően éled az életed. Mivel az évnek ebben a szakában gyakorlatilag nem megy le a Nap (hivatalosan éjféltől hajnali háromig lemegy, de akkor is van egy kellemes, késő délutáni súrlófény), a hagyományos fényviszonyokhoz szokott utazó – dacára annak, hogy az időeltolódás csak két óra Budapesthez képest – a sajátos fényjetlagnek köszönhetően a teljes dezorientáció élményében részesül. Semmi, de semmi nincs, ami a saját elhatározásodon kívül ritmust adna annak, hogy mikor kelsz, mikor fekszel, mikor és meddig dolgozol vagy bulizol, hova mész vagy mit csinálsz. Én az érkezésem napján konkrétan hajnali négyig pakolásztam és rendezkedtem a lakásban, mire rájöttem, hogy igazából hullafáradt vagyok, és aludnom kéne. És másnap reggel hét harminckor, amikor általában kelni szoktam, már megreggelizve, felöltözve pötyögtem a gépemen.

Végül pedig döntés kérdése az is, hogy mit tekintesz esőnek. Itt ugyanis a „rossz időn” valószínűleg csak a hurrikánt meg a vulkánkitörést értik, minden más csupán múló szeszély. Ha olyan ember vagy, aki egy kis csöpörészésre már ki sem hajlandó lépni a lakásból, ezt a szigetet nem neked találták ki – bár akkor valószínűleg nem is olvasod ezt a blogot.

false

 

Fotó: Dunajcsik Mátyás

A szerző költő, író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.