A hét műtárgya: Soros nevess

  • Toronyi Zsuzsanna
  • 2017. július 11.

Jó ez nekünk?

Értjük, mert a régi plakátokból, dokumentumokból és elmesélt történetekből pontosan tudjuk, hogy mi, miképp, hová vezethet.

2017. július 10-én érdekes új „műtárggyal” gyarapodott a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. Gyarapodott, mert ugyan némi dilemma után, de befogadtuk, s ezzel döntést hoztunk arról, hogy eltesszük a jövőnek, megőrzünk általa sok mindent, olyasmit is, ami messze túlmutat a múzeumokhoz kapcsolódó eredeti elképzeléseinken.

A tárgy egy plakáttöredék. Anyaga nyomtatott papír, legnagyobb szélessége 285 cm, magassága 70 cm, szövege kék alapon fehér nyomtatott nagybetűkkel: „Soros nevess”. Nem egy szép darab – de az, hogy csak esztétikailag szép tárgyakat gyűjtsünk, több mint száz éve lejárt lemez, azóta a múzeumok a társadalom teljes örökségét őrzik, benne csúnyácska tárgyakat, töredékeket, bármit, ami egy adott korszakban relevánsnak tűnik. A szégyenletes darabokat is. De miért mi? A zsidó múzeumok alapvetően a judaizmus tárgyi örökségét – azaz a zsidó szöveghagyományhoz kapcsolódó, vagy zsidó élettapasztalatot felidéző, esetleg jeles zsidó gondolkodókhoz köthető tárgyi emlékeket őriznek. Soros György ilyen? Kétségkívül Auschwitz-túlélő, sorsa részben zsidó sors, még ha életvitele, mai értékei nem is feltétlenül a Szináj hegyi kinyilatkoztatás szellemiségét követik. Jelentős donátor – Magyarország Széchenyi után második legbőkezűbb támogatója. Tisztelhetnénk is ezért, de ez a plakátdarab most nem ezért került ide. Azért lett belőle zsidó múzeumi dokumentum, mert néhány civil, akiknek elegük lett a hecckampányból, elkezdték megtisztítani a várost, és szívós munkával letépkedték a Soros ellen (és még mi ellen?) gyűlöletet szító plakátok egyikét. A legnagyobb darab, ami egyben lejött, ironikusan éppen az eredeti jelentés ellentétét hordozza, és nevetésre buzdítja a gyűlölet alanyát, úgy érzem, sikertelenül. És itt indul a múzeumi történet.

Fityiszt mutattak a propagandának

Lelkesen tüntetik el Orbán uszításának újabb nyomait – videó. Ahogy arról korábban írtunk, nyilvános plakáttépkedést szervezett Vajda Zoltán, az Együtt XVI. kerületi önkormányzati képviselője. Vajda szerint bárki véghez vihet hasonló akciót a lakókörnyezetében, ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy az esemény előtt 72 órával bejelentést tesz a rendőrségen.

A mi gyűjteményünk az elmúlt száz évben úgy alakult, hogy mindent, amit a zsidó „sors” olyan fontos részének éreztek, hogy múzeumi megőrzésre is érdemesnek gondolták, azt elküldték a múzeumnak. Több ezer tárgy gyűlt így össze, zöme persze zsidó szertartásokhoz készült míves darab, de vannak benne lenyomatai a mindenkori politikai eseményeknek is. Ezek néha komoly belső ellentmondásokat is hordoznak, de együttesen hűen tükrözik a közösség sokszínűségét. Egyenként nézve ellentmondóak, de együttesen olyanok, mint a rockkoncerteken éneklő közönség: a sok gyenge és hamis hang együttesen úgy szól, ahogyan kell.

A plakáttöredék múzeumi sorsa is e közösségi gyarapodás egy szólama: e szerint hiába kommunikálja a kormányinfó vagy akár Benjamin Netanjahu az ellenkezőjét, a plakátot az „utca embere” mégiscsak antiszemitának gondolja, és a Nemzeti Múzeum vagy a Terror Háza helyett a Zsidó Múzeumba küldi. Tanakodtunk, de végül elfogadtuk, leltároztuk, „muzealizáltuk”.

Tanakodtunk, mert a múzeum-levéltár meg a lomtár mégsem azonos fogalmak, és a közös örökség kincstárába tenni egy ilyen vizuális szemetet talán túlzás, a szemét felértékelése. Nem azért szemét, mert szakadt és koszos, hanem mert a szemétség maga a lelet lényege, s  ez az, amit megőrzünk. (Az eredeti, nyomdafriss állapotát őrizze az Országos Széchényi Könyvtár, ők kötelesek minden nyomtatványból megőrizni párat az utókornak.) Mi egy olyan darabot őrzünk, amely a kihelyezésétől a letépéséig eredeti állapotában maradt, nem került rá sem antiszemita, sem ironikus kiegészítés. Már nem is fog: a múzeumba kerüléssel a tárgyak élete bizonyos módon véget ér, most már csak a gyűjteményi és kiállítási interpretációkkal folytatódhat. A gyűjteményben ez a cafat a plakáttárba került. Oda, ahol már számos társa lapul a fiókok mélyén, a közösségi hivatalos vélemények mögötti egyedi hangok. Egyebek mellett egy sorstársa is, egy 1920-ban letépett plakát. A mainál nyíltabban fogalmazó töredéken az Ébredő Magyarok Egyesülete „hadat üzent a zsidó fajnak”. Akkor is körbeplakátolták az országot (talán kisebb intenzitással és kevesebb korrupciós háttérrel, de ki tudja már), és azt is volt, aki letépte. A nálunk őrzött darab Szekszárdot csúfította valaha, aztán valaki letépte, elküldte a Múlt és Jövő főszerkesztőjének, Patai Józsefnek, aki elküldte a múzeumnak. Van tehát hagyományunk a zsidóellenes uszítás és az az ellen fellépő civil akciók dokumentálásában, ezért nem kellett túl sokat gondolkodni, hogy eltegyük-e a mai kék rémséget. A régi plakát még nyíltan fogalmaz, a mai, hetven évvel a kitartó uszítás eredményeként megtörtént, a kormányzat által is buzgón „soha többé” szólamokkal megemlékezett holokauszt után már burkoltan, vagy csak hatásában. De mi értjük, éppen azért, mert a régi plakátokból, dokumentumokból és elmesélt történetekből pontosan tudjuk, hogy mi, miképp, hová vezethet. Mi befogadtuk ezt a darabot, dokumentáljuk történetét a kapcsolódó Facebook-bejegyzésekkel, közösségi hangokkal együtt. Restaurálni nem fogjuk, megőrizzük olyannak, amilyen ma – és közben buzgón reménykedünk, hogy soha sem kell majd olyan kiállítást rendeznünk a jövőben, amikor ez a plakát igazi múzeumi értelmet nyer és olyan folyamatokat illusztrálhat, amilyenektől védjen meg mindannyiunkat az Örökkévaló.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.