„Én vagyok az apád” – traumatizállak, tehát szeretlek

A hazai és a nemzetközi politikai elit szándékosan traumatizálja a lakosságot – így foglalhatnám össze a Soros-plakátok, Horthy emlegetésének hatását, valamint a magyar és az izraeli miniszterelnök összefogását a tiltakozásokkal szemben. Jöhet a felháborodás a zsidóktól, nem zsidóktól vagy az izraeli nagykövettől, ma már ez nem számít. Az indoklás pedig egyszerű: „a ti érdeketekben tesszük ki a plakátokat.” Vagyis egy idős ember vállalhatatlan, méltatlan démonizálása valójában „minket szolgál”. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a politikusok ne lépnének fel az antiszemitizmussal szemben, hiszen több nyilvános nyilatkozat történt, melyben a vezetők a zsidóság védelméről biztosították az érdeklődőket. Pont a kettős értelmű üzenet, a „bántalak” és „megvédelek” együttes hatása az, ami mostanában a hazai közösséget érzékenyen érinti.
A zsidóságon belül is működik a trauma-ölelés kettős fegyvere. Nemrég néhány háredi (ultraortodox) rabbi „lereformzsidózta” a magyar neológiát. A hárediek számára a „reformzsidó” az egyik legdurvább beszólás, hiszen tudható, hogy egy katolikus vagy egy nem vallásos zsidó is elfogadhatóbb számukra a „reformoknál”. Azért is sértő és fájó egy ilyen kijelentés, mert megosztja k’lál Jiszráélt, a zsidóság egységét. Azt üzenték nekünk: nem tartoztok hozzánk. De miért?
A neológia egyik célja volt (és talán most is az), hogy „hivatalos” vagy „modern” zsidósággá váljon, minden egyéb kategória nélkül. Százötven éves fennállása alatt legtöbbször azt üzente, hogy a zsidóság egységes. Neológ rabbik kihangsúlyozták, hogy hitközségük eredetében ugyanúgy összefonódik a reform a „középen álló” konzervatív zsidósággal, mint az ortodoxiával.
Azt gondolom, hogy az ortodoxia az összetartozást üzenő impulzusokra ellentmondásosan válaszolt. Egy csoport, egy „klub” kettős jelentésű üzenetei reményt adnak az oda jelentkezőnek, de nem annyit, hogy az illető „otthon érezze magát”. Így fennmarad a klubba tartozás reménye, de nem teljesül. Így van a neológok és az ortodoxok közötti dinamikában is. Egyszer az hallható: hozzánk tartozol… Máskor pedig hirtelen jön egy traumát okozó kijelentés, mely azt üzeni: nem közénk való vagy. Mint egy apa, aki egyszer ölel, máskor nadrágszíjat vesz kézbe. Vagy akár (elnézést a hasonlatért) mint egy éretlen szerelmi kapcsolat, ahol a párok szakítanak, majd újra összejönnek.
Kettős beszédek, többértelmű üzenetek: a hatalomgyakorlás fontos, „természetes” eszközei, ahogyan Radnóti Zoltán kollégám nemrég rámutatott.
Hol kezdődött?
Talán a jesivákban, ahol a rabbi, a tanár szeretetteli megnyilvánulásai, majd az esetleges érzelmi és fizikai terror egyszerre voltak jelen? Menjünk régebbre: az érintés, eltaszítás motívumairól legszebben a zsidó család egyik archetípusánál, Ábrahám ősapánknál olvashatunk. Izsák megkötözése lényegében a kés és az ölelés, az agresszió és a szeretet családon belüli kettős jelenlétéről szól.
Ábrahám szövetsége, a körülmetélés: egy kontrollált, enyhe traumatizálás, amely után jön anya, apa, a család és a közösség ölelése. Mind-mind olyan tradíciók ezek, melyek az összetartozást erősítik, ugyanakkor az okozott fájdalom miatt bűntudatot is keltenek. Mintha valaki könnyes szemekkel ölelne magához, és azt mondaná közben: „Nem tartozol hozzám.”
Vagy hogy egy újabb klasszikust idézzek:
„Én vagyok az apád” (mondja a maszkos főgonosz a fiatal főhősnek A Birodalom visszavágban).
Igen, hihetjük azt, hogy a minket traumatizáló, de génjeinket hordozó ősök máig meghatározóak számunkra. Talán már rég meghalt emberek, legyenek szakállas, pajeszos tekintélyek vagy egyszerű főrabbik. Másoknak pedig ilyenek a szeretett-gyűlölt apafigurák, a távoli milliárdosok, fehér lovon vonulgató „urak”.
A trauma annyira fontos összetartó erő, hogy a holokausztot Izrael Állam alapító mítoszának nevezi több kultúrantropológus. Lehet benne igazság: a visszatérés törvényének módosítása 1970-ben, a nürnbergi zsidótörvények alapján íródott.  Az „térhet vissza” Izraelbe, akit üldöztek volna a nácik. Akaratlanul is „rossz időket idéz” ez a törvény, ahogy manapság mondják. Máig ilyen ellentmondásosak Izrael zsidó státuszról szóló, folyamatosan változó törvényei, melyekkel sokszor sajnos traumatizálja a diaszpórát, és gyakran saját állampolgárait, azt üzenvén: „Te zsidó vagy a bevándorlás törvénye szerint, de a rabbinátus szerint nem. Zsidó voltál tegnap, de ma már nem vagy az. Betértél, de ellenőrzünk, hátha csalsz vagy a rabbid csal.” Most is épp egy ilyen törvénymódosítás került terítékre az amerikai diaszpóra meglehetősen heves felháborodását kiváltva.
Mindez lényegében az ultraortodoxok és a többi zsidó közösség ellentmondásos viszonyáról szól.  Sokan gondolhatják ma is, hogy kizárólagosan az ultraortodoxok azok, akik az ősök igazi hagyományait hordozzák. Simón Peresz, akinek egyébként rengeteget köszönhet Izrael és a világ zsidósága, szintén így gondolta. Visszaemlékezéseiben említi, miért lett, kis túlzással mondva, „ultraortodox teokrácia” Izrael állama. Az állam első éveiben Ben Gurionnal együtt leültek ugyanis tárgyalni az ultraortodoxokkal: hogyan, mennyire legyen zsidó az ország… Összefoglalva ezt mondta:
„Azért adtunk az ultraortodoxoknak teljes hatalmat, mert amikor velük voltam, mintha a nácik által meggyilkolt nagyapámmal lettem volna. Minden alkalommal, amikor a vallás és az állam kapcsolatáról döntöttem, megkérdeztem magamat: vajon a nagyapám egyetértett volna-e velem.”
Vagyis, tradíciótisztelet mellett sajnos más is közrejátszott abban, hogy ultraortodox vallási irányítása lett a szekuláris többségű államnak. A későbbi izraeli államfő, öntudatlanul, politikai szintre emelte a családja iránt érzett bűntudatát, Soá-traumáját. A bűntudat pedig legtöbbször félrevezeti az embert, és azt hiteti el vele, hogy a bűntudatot keltőnek tartozik valamivel.
Minket azonban ne irányítson sem lelkiismeret-furdalás, sem pedig trauma. A trauma elég, ha súlyos esetben megkongatja bennünk a vészharangot, de ne vegye át a hatalmat döntéseink felett. Hiszen egy rebbe vagy egy túlélő  arca: nem meggyilkolt apánk, nagyapánk arca. A bűntudat nem támaszt fel senkit sajnos, és nem segíti a gyászt, az emlékezést. A szakáll-pajesz kettőse se tévesszen meg senkit: „Lehet valaki idős és ősz szakállú, de ettől még nem lesz chóchem (bölcs)” – tartja a jiddis mondás. Ha modern zsidónak tartjuk magunkat, akkor pedig fogadjuk el, hogy egy középkori törvényeket szó szerint értelmező közösség: nem az a klub, ahová tartozni lehet. Ez így van jól.
Tanulni azonban tanulnunk kell egymástól. Az ultraortodoxiához tartozó haszid tradíció azt mondja: „az égi bíróságon nem azt fogják kérdezni tőled, hogy miért nem voltál Mózes, hanem hogy miért nem voltál önmagad.” Próbáljunk meg önmagunk lenni, és nem más.

A szerző a Páva utcai zsinagóga rabbija.