A Life magazin „pesti srácot” (konkrétan, a képaláírás és az azóta összegyűlt egyéb bizonyítékok alapján Pruck Pált) ábrázoló fényképe kapcsán hetek óta a történeti hitelesség és a politikai propaganda közötti különbségről – s ennek összes lehetséges aktuálpolitikai értelmezéséről – szól a közbeszéd, s a fél ország a forráskritika módszertani kérdésein pörög. Ezek mellett szinte elsikkadtak a Sorsok Háza jövőjéről megjelent apró hírek, persze nem véletlenül, hanem mert arról bizony semmi új sem tudott megjelenni. Annyit tudunk, hogy nem tudunk semmit: ”üresen tátong a sok milliárd forint közpénzbe került Sorsok Háza a Józsefvárosban”, s ebből csak akkor lehet majd valami, ha a tervezett „múzeumszerű” intézmény tartalmáról teljes konszenzus születik. Márpedig a konszenzushoz párbeszéden és vitán keresztül vezet az út, de ennek egyelőre nincs jele.
Az 1956-os forradalom 60. évfordulójának megünneplését, vagy inkább politikai propagandának tűnő köztéri megjelenítését ugyanaz az intézmény, a Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány szervezi. Lehet, hogy kutatja is, azaz alapos kritikának alávetett források alapján próbálja megismerni és megismertetni a térség történetét, de sokkal láthatóbban inkább azzal foglalkozik, hogy közterületen aktuálpolitikai érdekeknek megfelelően használja a történelmet. 2014-ben ezt a magyarországi holokauszt történetének múzeumi, 2016-ban pedig az 1956-os forradalom közterületi reprezentációjával teszi. Illetve csak tette volna, a 2014-es projekt ugyanis – a túlélők és a zsidó szervezetek akkori tiltakozása nyomán – megbukott.
A sokmilliárd forintnyi közpénzből egy viszonylag jó, de máig üresen álló épület maradt, éppen azért, mert akkor nem a késztermékkel (tűzfalra helyezett óriásposzterrel) találkozhattak a kritikusok, hanem bepillantást nyerhettek a még maketten és papíron lévő tervekbe. Elnagyolt tervek voltak, de a nemzetközi szakmai szervezetek képviselői előtt tartott bemutató során az igazgatónő lendületesen vázolta terveiket, melyek szerint a színpadiasan berendezett terekben kevés szöveggel, túlélők visszaemlékezései alapján tervezték bemutatni a magyarországi holokauszt történetét. A pesti srácok kiskorú fiataljaihoz hasonlóan ott is elsősorban a borzalmakat gyermekként átélt túlélők emlékei alapján. Abban a kiállítási projektben sem szerették volna a felnőttek (azaz az állam, a közigazgatás) felelős döntéseit a kiskorúak jobbára emocionális élményeivel keverni. „A történészek – Isten bocsássa meg nekik – nem állnak a helyzet magaslatán, túlságosan tényekre hivatkoznak” – állítja Schmidt Mária hőse, Dózsa László egy videointerjúban.
A KKETTKK módszertanával azonban átugorható ez a probléma: a visszaemlékezéseken alapuló történetmesélés eltávolítja a kiállítás létrehozóinak felelősségét: minden elhangzott állítás „igaz”, hiszen a visszaemlékezők mondják, legitimálják a tartalmat, ami ennek ellenére a válogatás és a vágás révén mégiscsak a rendezők narratíváját mondja el. A lóláb csak keveseknek fog kilógni, a propaganda viszont mindenkinek szól. A Sorsok Háza 2014-es koncepciójáról az igazgatónő azt állította, hogy az egy „magyar-zsidó love-story” lesz. A megismert berendezési és látványtervek alapján azonban a zsidó közösség ebben a történetben nem szerelmes fél, hanem megcsalt szerető lehetett volna csupán. Mint 1956 örökösei.
