Két jéggé fagyott ásványvizes palackkal a hónom alatt kúsztam előre reggel kilenckor a sorban, hogy megkérdezzem a legelöl fekvőket, mikor kell érkezni ahhoz, hogy valaki itt elsőként jusson sorszámhoz az esti Parasztopera előadásra. A pesti fiatalok azt válaszolták, hogy olyan öt óra körül értek oda az Európa Kiadó-koncert utáni saját buliból. Ezzel lekörözték a nagyharsányi anyukát, Erikát, aki reggel hatra érkezett egy kempingszékkel, hogy a családját ma is elvigye színházba. A győztesek állítása szerint megéri Pintér Bélára itt sorban állni bejutásért, hiszen Budán, a Szkéné Színházban is nehezen lehet jegyet kapni a több mint tíz éve futó előadásra. Egyébként is remekül érzik magukat, hiszen a tegnapi kánikulai kívánság meghallgattatott, és ahogy egyre emelkedett a kegyetlen nap, a horizonton megjelentek kis zöld vízpermetező gépeikkel a fesztiválistenek, és hűs vízpárát bocsátottak az immár majdnem a kis templomig kígyózó sorra.
Félálomban még áldottam az eszem, hogy nem tettem eleget a tegnapi narancsligetes Rájátszás-csapat bulimeghívásának, és megelégedtem a kisharsányi pajtakoncerttel, ahol a Cactus Truck nevű holland formáció és Grencsó István (alias Dj Bácsi) adtak sablonmentes free dzsessz-punk ízelítőt. Nem volt pedig andalító muzsika, hallatán felnyávogtak a kölyökmacskák és sírtak a napközben látványbálázással foglalkozó és éjszaka mulatni vágyó helyi bácsik. Fel akartak kérni táncolni, de hát ilyen zenére semmit nem lehet csinálni, mondogatták, majd érdeklődtek, hogy tudom én mindezt a kortárs művészetet ennyire jól elviselni.
Szó, ami szó, nem voltam annyira fáradt, mint Ökrös Csaba prímás, aki véletlenül beült a reggeli sorba meginni az első sörét hazaindulás előtt, és láthatóan még a tegnap esti előadása (A nagy füzet) hatása alatt volt. Később még felkerestem őt a helyi rablósoron, hogy meghallgathassam az Ökrös zenekar nyolcvanas években Nyugat-Európában tett, magánszervezésű turnéinak történetét. Gurgulázva nevetett körülötte a Forte Társulat, akik pedig biztos nem először hallgatják ezeket a sztorikat. Mit mondjak, nem éppen rövidfilm az egyik legjobb hazai népzenészünk. Stand-up comedy reggelekre mindenkinek meleg szívvel ajánlom.
Viszont ne feledkezzünk meg a sorról, ahol időközben a zalaegerszegi női kar készülődik műsort adni, így a sorban állóknak az a kérése is beteljesedik, hogy legyen cirkusz. A billentyűs és az énekesek apait-anyait beleadnak, közben megszakad az internetkapcsolat, nevesül valaki szétrúgja a járdán fekvő zsinórt, és leáll a sorszámosztó rendszer. Persze ezt én csak utólag tudom meg, mert közben Erika történetét hallgatom az egykori kőbányász férjről, aki heti egyszer robbantott három kürtszó után, és olyankor megállt a faluban az élet. Ma már hat fővel működik a bánya, a férj átigazolt a beremendi cementgyárba, ahol szintén régebben volt jobb, amikor még szerveztek a Pécsi Nemzeti Színház előadásaira buszutat a dolgozóknak és családjaiknak. Erika akkor is minden darabot megnézett, és most is úgy érzi, hogy hiába falusi, attól neki még van joga szeretni a színházat.
A sorban a legutolsókkal azért kezdtem el beszélgetni, mert sugárzott belőlük az esélytelenek vidám nyugalma, és gondoltam, hogy ezt a technikát egy perc alatt el szeretném tanulni tőlük. Minden évben el akartak jönni eddig a fesztiválra, de sosem volt alkalmuk. Most azt sem tudták, hogy mikor van, csak épp Villányba jöttek bort kóstolni, és úgy megörültek, hogy végre részt vehetnek, hogy azonnal minden sorba beálltak. Itt maradnak a végéig, mármint a fesztiválnak. Nem akarnak ők semmit, csak jól érezni magukat, és bár valóban nem jutott nekik sorszám, egyáltalán nem keseredtek el, mentek irodalmi és szociológiai műsort nézni a Vylyan teraszra.
Mi meg belevetettük magunkat a beremendi strand forgatagába, és néztük a fesztiválnép kegyetlen színházát az ötven fokban. Kis napszúrással megúsztuk. Reméljük, a vízipisztolyos részeg lány is, aki a gyerekeinket üldözte egész idő alatt, aztán szerette volna, ha örökbe fogadja őt is valaki.
