Ha elkészítünk egy hevenyészett időtáblát, látható, hogyan „pendlizett” a magyar-szlovák határt talán többször is átlépve a könnyen, s mint látni fogjuk, szinte tetszőleges közvetítő közeg segítségével terjedő vírus.
- Kisbajcs: március 3., 1700 fertőzött állat
- Medve (Medveďov): március 21., 670 fertőzött
- Csiliznyárad (Ňárad): március 21., 650 fertőzött
- Baka (Baka): március 21., 1300 fertőzött
- Lúcs (Lúč na Ostrove): március 25., 280 fertőzött
- Levél: március 26., 3100 fertőzött
- Darnózseli: április 1., 1000 fertőzött
- Dunakiliti: április 1., 2300 fertőzött
- Dercsika (Jurová): április 4., 870 fertőzött
- Rábapordány: április 17., 600 fertőzött
Egyelőre szerencsére „csak” ennyi, most még várni kell egy két-három hetes lappangási periódust, hogy kiderüljön, addig felüti-e a járvány a fejét még valahol a Duna mentén vagy távolabb.
Miután az érintett fertőzött állományt mindenhol kivétel nélkül likvidálták, látható, hogy a nagyobb veszteségeket eddig Magyarország szenvedte el – ami ilyen esetekben felveti a védekezés, járványkezelés hatékonyságának kérdését.
De honnan jött a vírus?
A két szomszédos ország között – amúgy etnikailag egyaránt magyarlakta régiókról beszélünk, amiről a helységnevek is tanúskodnak – oda-vissza terjedt a járvány és még korántsem biztos, hogy vége szakadt ennek a szomorú pingpongnak. Természetesen mindkét fél a másikat hibáztatta, hogy hagyta kicsúszni kezei közül a ragályt. Ebben volt is némi igazság, talán egyik ország szakhatóságai és illetékes politikusai sem álltak mindig a helyzet magaslatán. Láttunk olyat, hogy politikusok (hazánk szeretett miniszterelnöke és agrárminisztere) a járvány kitörésének napjaiban próbáltak behatolni fertőzött marhatelepre, ami ilyen esetben súlyos hiba, ráadásul a rossz példával elöljárás alapesete. Egy fertőzési gócponton semmi keresnivalója sincs illetéktelen személynek – amivel csak a járvány tovább terjedésének esélyét növeli. A járvány fő terjesztői ugyanis pont mi, emberek vagyunk: fertőzött testünkkel, ruházatunkkal, élelmiszerekkel, járművekkel, berendezési tárgyakkal tudjuk egyik helyről a másikra tovább vinni – és még szerencse, hogy mi, emberek nem nagyon kapjuk el.
Eközben azonban rutinos paranoid konteósként (ez két ország vezető politikai erőit mindenképpen egy platformra állítja) mindkét országban megpendítették a bioterrorizmus ötletét. Először Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter beszélt az április 10-i kormányinfón egy külföldi laborból kapott fülesről, amit még ellenőrizni kell (gondoljuk, azóta is ezt a hipotézist tesztelik). „Nem zárható ki, hogy a száj- és körömfájás vírusa nem természetes úton jött létre, hanem mesterséges lehet, az eredetét a laboratóriumok vizsgálják” – mondta ekkor Gulyás, természetesen minden alap nélkül (már persze ha a később megfilmesített Resident Evil videojáték beható ismeretét nem tekintjük annak). Pár nappal később már Richard Takáč szlovák mezőgazdasági miniszter is ugyanilyen húrokat pengetett: egy interjúban arra utalt, hogy Szlovákiában is hasonló módon képzelik el a vírus eredetét, majd arról beszélt, hogy európai szintű találkozókat követő hivatalos dokumentumokban a bioterrorizmust említik az egyik lehetséges forgatókönyvként, és ennek ügyében folyamatban van a nyomozás – nyilván azóta is.
Ha azonban eltekintünk a két remek státusférfiú egy irányba tapogatózó fantáziálásától, ideje racionális magyarázatot keresni. Erre utalt a felelőst ismét biolaborban kereső politikusok nyilatkozatai után megszólaló, először jellemző módon egy harmadik országból származó virológus szakértő is. A cseh Jiří Černý, a prágai Cseh Élettudományi Egyetem professzora egyértelműen leszögezte: „Jelenlegi ismereteim szerint nincs bizonyíték erre a forgatókönyvre” (…) Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagynunk az alternatív magyarázatok lehetőségét, hanem azt, hogy ezeket gondosan meg kell vizsgálni, nem pedig bizonyítékok nélkül feltételezni. És végképp nem jelenti azt, hogy a bioterrorista támadás valószínű magyarázat.” Kemenesi Gábor, a Pécsi Tudományegyetem Virológiai Laboratóriumának igazgatója szerint nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy a vírus mesterséges eredetű, és így vélekedett erről Sótonyi Péter, az Állatorvostudományi Egyetem rektora is egy alapos interjújában. Tőle tudjuk, hogy a betegség tüneteit leggyorsabban a szarvasmarha mutatja, azért is hívják indikátorállatnak. A sertés ezzel szemben multiplikátor állat, mert abban még gyorsabban szaporodik, és óriási mennyiségben üríti a vírust (ezért kellett sürgősen likvidálni a marhákkal együtt tartott rábapordányi sertésállományt). A juh inkább átvészelő faj: nem nagyon lehet rajta észrevenni a tüneteket, viszont sokáig vírushordozó maradhat.
Itt az idő megismerkedni inkább magával a delikvennsel, a korántsem laborban tenyésztett száj- és körömfájás vírussal.
Burokban születik
A ragályt az Aphthovirus nemzetségbe, tágabban a picornavírusok családjába tartozó FMDV vírus terjeszti. A vírust nem csupán tökéletes poliéder formája (20 egyenlő oldalú háromszög alkotta ikozaéder alakú kapszidja, azaz fehérjeburka) teszi oly különlegessé, hanem apró termete (25-30 nanométeres) dacára igen agresszív természete. A vírus örökítőanyaga egyszálú RNS: egy fertőzött sejtben a vírus replikációja a fehérjeburok feloszlása után a sejtplazmában zajlik le, a fertőzött sejt kényszerű részvételével, az új virionok pedig a sejtmembrán szétesése (lízise) nyomán szabadulnak ki.
A fertőzés nyomán kialakuló ragadós száj- és körömfájás súlyosan fertőző és néha halálos kimenetelű vírusos betegség, amely elsősorban a párosujjú patás állatokat érinti, beleértve a házi és vadon élő szarvasmarhaféléket is.
A vírus 2-6 napig tartó magas lázat okoz, majd hólyagok jelennek meg a szájban és a pata közelében, amelyek megrepedhetnek és sántaságot okozhatnak – emellett igen fájdalmasak, amire az állatok panaszos bőgése hívja fel a figyelmet.
A ragadós száj- és körömfájás már csak azért is nagyon súlyos következményekkel jár az állattenyésztésben, mivel erősen fertőző, és a fertőzött állatok viszonylag könnyen terjeszthetik és maguk is elkaphatják a szennyezett mezőgazdasági berendezésekkel, járművekkel, ruházattal és takarmányokkal való érintkezés révén, valamint házi és vadon élő ragadozók által. Ráadásul nem csak közeli érintkezés révén lehet megfertőződni – az aeroszolizálódott vírus nagyobb távolságról is tud fertőzni: ezt szokták úgy kifejezni, hogy a légáramlás (szél) is hordozza a vírust. Bár ennek a terjedési formának a hatékonysága a növekvő távolsággal együtt erősen csökken, azért leírtak már a porral 50 kilométernél is továbbra hordott fertőző nyál okozta megbetegedést is.
Az ember légúti rendszerében a vírus 24-48 órán át fennmaradhat, de szerencsére nem okoz fertőzést vagy csak ritkán és enyhe lefolyással. A fertőzés elszigetelése jelentős erőfeszítéseket igényel: ehhez járul hozzá a fertőzött állomány vakcinázása, szigorú megfigyelése, kereskedelmi, szállítási korlátozások bevezetése, karanténok felállítása, valamint mind a fertőzött, mind a velük érintkezett egészséges (nem fertőzött) állatok leselejtezése, magyarul halomra gyilkolása.
A fertőzésre fogékony állatok közé tartozik a szarvasmarha, a vízibivaly, a juh, a kecske, a sertés, az antilop, a rőtvadak (szarvas- és őzfélék), továbbá a bölény.
Előfordult már, hogy sünöket és elefántot is megfertőzött a kór (annak dacára, hogy ezek nem is patás állatok), a lámák és az alpakák körében viszont csak enyhe tüneteket okozhat a fertőzés, többnyire ellenállnak a betegségnek, és is nem adják át ugyanazon fajhoz tartozóknak. Laboratóriumi kísérletekben ugyan sikerült már egereket, patkányokat és csirkéket mesterségesen megfertőzni a vírussal, de a kutatók kötve hiszik, hogy ezek természetes körülmények között is elkaphatnák a betegséget. A szarvasmarha, az ázsiai és az afrikai bivaly, a juh és a kecske akut fertőzést követően hordozókká válhat, ami azt jelenti, hogy kis mennyiségű vírussal még fertőzöttek, de egészségesnek tűnnek. Ezek az állatok akár egy-két évig is vírushordozók lehetnek, és bár nagyon valószínűtlen, hogy megfertőzzenek más állatokat, laboratóriumi kísérletek eredményei azt sugallják, hogy a hordozókról történő átvitel mégis lehetséges. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy Kanadában kutyák, Oroszországban (illetve korábban a Szovjetunióban) farkasok váltak betegséghordozóvá.
Mint látható, a fenti feltételek mentén szinte bármi okozhatta a járványt – és nem is kellett friss járványgócban megfertőződnie, beszennyeződnie, vagy fertőzött/szennyezett élőlénnyel/emberrel esetleg tárggyal érintkeznie.
Felelősök
Vegyük csak nyugodtan előre a tárgyban felbukkant újabb bűnbakcsoportot: lám, az érintett nagyállattartó gazdaságokban, plusz a környék (Győr-Sopron-Moson, illetve Komárom-Esztergom megye) nagyüzemeiben megannyi külföldi (tipikusan ázsiai, azon belül számos pakisztáni) vendégmunkás dolgozik, és talán ők hurcolhatták be a járványt már meglehetősen régóta járványmentes országunkba. Nos, bár a nálunk terjedő vírustörzs leginkább a korábban Délnyugat-Ázsiában, így többek között a Közel-Keleten, Törökországban és igen, Pakisztánban fertőzést okozó vírusváltozatokhoz áll közel,
szinte kizárható, hogy a kisbajcsi állattelepen dolgozó pakisztániak fertőzték volna meg az állományt.
És ezt még maga Nagy miniszter is megerősítette! Alkalmasint igaza lehet, hiszen arrafelé az utóbbi években nem jelentettek járványt – de teljesen kizárni ezt sem lehet. Annyi biztos, hogy az év elején januárban, Németországban, egy vízibivalytelepen (!) kitört száj- és körömfájás járványt nem ez a mostani vírustörzs okozta; ez annyit is jelent, hogy többféle is jelen van Európában.
Miért a sok halál?
Rengetegen teszik fel a kérdést: nem elég csak a fertőzötteket elkülöníteni, miért kell egész állományokat lemészárolni? Erre állatorvos és szakminiszter (utóbbi remélhetőleg nem saját kútfőből) egyaránt azt válaszolja: zárt térben együtt tartott állományoknál nagyon gyorsan megfertőződik minden egyed, legfeljebb a lappangási időt kéne kivárni, hogy kijöjjenek rajtuk is tünetek – vagy inkább mégsem. Az életben hagyott példányok pedig fertőznek, ráadásul még sokáig, újabb potenciális fertőzésforrást jelentenek, tehát nekik is pusztulniuk kell. A vakcinázást csupán a vírustermelődés lassítására alkalmazzák – ennek preventív célú használatát amúgy is tiltja az Európai Unió, jó okkal. A korai, nem rendesen elölt vírusokkal operáló vakcinák alkalmazása maga is fertőzési gócokat alakított, ráadásul a fertőzést egyformán kimutatják a tesztek a fertőzött és vakcinázott állatból. Egy fertőzött és után vakcinázott állat vidáman hordozhatja és terjesztheti a vírust anélkül, hogy tüneteket okozhatna – és így átterjesztheti a vírust olyan országokba, ahol nincs vakcinációs program.
A potenciálisan fertőzött állatokkal való irgalmatlan bánásmód legfőbb oka azonban gazdasági jellegű, és ezt előbb utóbb az illetékesek ki is bökik (ekkor szoktak még az uniós szabályokkal is előhozakodni). Először is a betegségtől legyengült, lesoványodott állat gazdasági értéke az amortizációjával együtt csökken. Másodszor, ha lassabb és a járvány elfojtása szempontjából tökéletlenebb megoldásokat alkalmaznánk (mint tették azt az előző 1973-as magyarországi járvány idején), akkor exportpiacaink, kereskedelmi partnereink úgy kezelnének minket, mint a pestisest. Nem csak élelmiszert, de szinte semmi sem tudnánk kivinni rosszabb esetben évekig, ráadásul korlátoznák az ide be- és az innen való kijutást is.
A beteg vagy csak gyanús állat húsa használhatatlan. És ebben csak egy faktor, hogy ki akarna fertőzött húst enni? A fertőzött állat húsa is vírushordozó, tökéletesen nem lehet eltüntetni minden szeletből, még hőkezeléssel sem. Igen, ez az egyik oka, hogy nem máglyán égetik el a tetemeket. A másik az ezzel járó iszonyú környezetszennyezés.
A gigantikus és fejlődő gázok miatt csak szakaszosan megtölthető dögkutak alkalmazása szörnyű, méltatlan és gyomorforgató (no és környezetre veszélyes) megoldás. Csak az a baj, hogy egyelőre nem tudjuk, hogyan lehetne más módon leküzdeni a járványt úgy, hogy ne okozzunk biológiai és bizony, gazdasági katasztrófát. Nem véletlenül hozzák fel okulásul a 2001-es nagy-britanniai kitörést és annak kegyetlen elfojtását: több mint hatmillió birkát és szarvasmarhát öltek le a hadsereg osztagai és állatorvosok részvételével, majd temettek gigantikus tömegsírokba, városokat zártak le, még egy választást is elhalasztottak – és az egész akkori áron 8 milliárd (mai értéken inkább már 17 milliárd) fontjába került az országnak.
Itt az ideje megtanulni, hogy sérülékeny fajként nemcsak a ránk specializálódott, hanem a haszonállatainkat kipécéző patogén kórokozóktól is rettegnünk kell.
