A judaizmus általános kérdéseibe bevezető, annak alapjait körüljáró, a zsidó tér- és időfogalmat, a héber írás szerepét, a történeti és posztbiblikus zsidó ünnepeket ismertető tárlat 421 műtárgy mentén kalauzolja az érdeklődőket. A világ múzeumaiban az egy műtárgyra eső figyelem 9 másodperc. A grandiózusnak nem nevezhető pesti térben is úgy mennek végig a látogatók, mint a Nagykörúton: nézelődnek jobbra-balra, ha egy-egy tárgy, mondjuk, a csillogósabbak közül megtetszik, vetnek rá egy pillantást, aztán haladnak tovább. És ez teljesen természetes – meséli Toronyi Zsuzsanna igazgató, a kiállítás kurátora. Bár egy ilyen jellegű intézménybe senki sem téved be véletlenül, kellőképpen attraktívnak kell lennie annak a kiállításnak, amely tartalmi mélységeivel is hatni akar a múzeumlátogatókra.
„Ez konzervatív kiállítás – teszi hozzá Toronyi –, amelyben a tárgyak mesélik el a történeteket. Ez nem egy forradalmi muzeológiai gondolat, de tartozunk a tárgyaknak annyi tisztelettel, hogy nem illusztrációként használjuk őket egy általunk kreált történet díszítéséhez.”
| ||
| ||
A kimunkált, díszes és értékes ritkaságok egyéni történeteket, társadalmi, kulturális jelenségeket tárnak fel, miközben az is a közlés tárgyához tartozik, hogyan használták őket, mielőtt múzeumba kerültek. A kurátori koncepció szerint a tárgyakat a judaizmus mindenre rákérdező jellegéhez és a Tórát értelmező kommentárhagyományhoz hasonlóan mutatják be. Így tehát nekünk magunknak kell választ találnunk arra a kérdésre, mi tesz hétköznapi darabbá egy judaikát, mit keres a kiállításon házilag, ezüst étkészletből, pléh sütőformákból, Tóravértből vagy lyuggatott rézlemezből készített „recycling” menóra, vagy hogy miként kerül giccs a szédertál, a rimonpár, az amulett, a Megilla-tok, a fűszertartó vagy a sófár mellett a múzeumba.
Az 1909-ben a zsidó közösség bemutatásának szándékával alapított intézmény 1916-ban nyílt meg, első önálló épületét 1931-ben a Dohány utcai zsinagóga és a mellette lévő telek rendezésekor alakították ki. A zsinagóga épületszárnyának elfordításával jött létre az a ma is aktuális múzeumi épületrész, amely ugyan nem a legalkalmasabb funkciója betöltésére, a hely szelleméből fakadó öröksége mégis olyan kontextust teremt a tárlatoknak, amely vitathatatlanul többet ad, mint egy menő white cube elrendezés. Az épület adottságai által műtárgyi szerepet kapnak például a Majoros Károly által tervezett üvegablakok is, vagy ily módon jelenik meg a holokausztemlékezet.
Miközben a múzeum ez esetben a zsidó hagyomány eszköze, megőrzője – jegyzi meg Darvas István rabbi –, fontos törekvés a zsidóság jelenidejűségének hangsúlyozása. A holokauszt direkt módon csak egy-egy műtárgy által jelenik meg itt. Ilyen az a levelezőlap, amelyet a nem létező, Auschwitzot kódoló Waldsee nevű településről adtak fel a nácik a deportáltakkal érkezésük után íratott hazug üzenetekkel, hogy a Magyarországon lévők gyanakvását eloszlassák, és megelőzzék a pánikhangulatot. Ilyen az épület liftjében lévő, akár emlékezetpolitikai álláspontként is értékelhető felirat, miszerint 2017-ben már csak a holokauszt emlékezetével együtt lehet belépni egy zsidó múzeumba.
A Dohány utcai múzeum esetében fizikálisan is formát ölt az emlékezés, hiszen a zsinagóga temetőkertje mellett haladunk el jövet-menet. Ahogy a kiállítás utolsó termében elhelyezett szimbolikus lépcsőfokról az ablakon letekintve is azt a tömegsírt látjuk, ahol a gettó felszabadításakor megtalált kétezer-kétszáznyolcvan holttestet temették el.
A régi kiállítást még az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője, Miklós Imre államtitkár nyitotta meg 1984-ben. Az elképesztően hosszú ideig megtekinthető tárlat kedvenc tárgyai, bizonyos struktúrája, emblematikus színvilága visszaköszön a megújult térben. Az új koncepció helyet adott annak az 1933 óta a múzeum gyűjteményébe tartozó 3. századi pannóniai zsidó sírkőnek is, amely a gyökértelenséggel vádolt hazai zsidó társadalom számára igen fontos volt egykor, ezzel tudták ugyanis bizonyítani, hogy a zsidó jelenlét a Kárpát-medencében megelőzte a honfoglalást.
Az intézmény alapjául szolgáló, állandó narratívát nyújtó törzskiállítás a jövőben egyre bővül, és részben folyamatosan meg is újul. A kiállítás, amely jelenleg az épület első emeletét foglalja el, később a másodikra is kiterjed majd, időszaki tárlatokkal egészül ki, emellett tanulásra lehetőséget adó „okospadokkal” gazdagodik, míg a Milev nevű applikáció már most regényes, rendkívüli történeteket mesél el. Erre utal a tárlat címe, a Tamid (mindig), amely a jelenlétre fókuszál, és a múzeumot véletlenül sem definiálja mauzóleumként.
