Minthogy nem igazán volt - és azóta sincs - olyan hivatalos, nemzeti stb. ünnepünk, amelyhez ne az egyszerre dagályos és dermedt, hamis álemelkedettség, a nemzettépő balsors feletti búsongással fűszerezett buta szemforgatás kapcsolódna, megőrzésre érdemes hagyomány kiindulópontjának tűnt ez az ünneplés, amelynek nem a szörcsögő mélységű tartalmak, hanem a szabadság, az öröm a lényege. A Budapesti Búcsút ettől kezdve minden utolsó júniusi hétvégén megrendezték (egészen tavalyig, amikor anyagi okokra hivatkozva elmaradt, idén pedig - afféle demszkysta léhaságként - mintha már el is párolgott volna a magyar szabadság napja ünnepélyes fényében).
A második, éppen húsz évvel ezelőtti alkalom legemlékezetesebb eseménye egy látványosságában és "sugallatában" azóta is egyedülálló művészi gesztus volt: "A szabadság lelkének szobra". A svájci emigrációjából akkortájt hazatérő és a XI. kerületi Bartók 32 Galériát igazgató St.Auby Tamás - Lőrinczy "Lorrensy" Júlia ötlete alapján megvalósított - projektje lényegében pofonegyszerű,
szinte kézenfekvő, mégis sokrétegű
volt. Lőrinczy a "szellem" kifejezést használta, de St.Auby ezt "lélekre" változtatta. Kérdésünkre adott indoklása szerint "a lélek a test és a szellem között létező valami, ami kivetül, és átváltozik szellemmé - vagy valami ilyesmi. Szokatlanabb a lélek szót használni, ezért azt gondoltam, hogy ez hangsúlyosabbá teszi." A gellérthegyi Szabadság-szobor főalakjára (a 14 méter magas "sörnyitóra") fehér leplet húzatott. Az így máris készen álló szellemalak két hatalmas fekete "szeme" a szélben mozogva talányosan változó tekintettel révedt Budapestre, egyszerre libbentve el a semmibe a 45 évvel korábban, Vorosilov marsall, a megszálló szovjet haderő parancsnoka kezdeményezésére felállított emlékmű vastagon leülepedett, fájdalmakból és hazugságokból rétegzett, nyomasztó tartalmait, s vetítve előre a remélt szabadság bizonytalan és elmosódó körvonalait. Az arctalan, de játékos alak, "Lélek" körvonalazatlansága a befogadó lelkében gomolygó szabadságtartalmak elmosódottságára irányította a figyelmet.
Mindez természetesen nem váltott ki osztatlan lelkesedést abban az időben, "amikor a kárpát-medencei törzsek egyik része le akarta rombolni, a másik része meg akarta őrizni" (idézet St.Auby visszaemlékezéséből - K. T.) az emlékművet, és változatos módon komolytalan, szeszélyes ötletek bukkantak fel a Gellért-hegy újradíszítésére. A rendszerváltó évek visszatekintve még hamvasan formátlannak tűnő indulatai 45 évi elnyomás után okkal érezték szolgainak a "felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép" feliratot. Ráadásul újjászületett a városi legenda is, miszerint Kisfaludi Stróbl munkája eredetileg Horthy Istvánnak állított volna emléket. (Készített ilyen műveket is, de ez nem tartozott közéjük.)
Végül csak az - eredeti meghatározása szerint felszabadulási - emlékmű talapzata előtt álló hatalmas, zászlót tartó szovjet katonát szállították el a nagytétényi szoborparkba. Miközben a "nemzeti oldal" komolytalan és gyanús akciót látott az emlékmű átlelkesítésében, St.Auby projektjének őskomcsi ellenzői a felszabadulásgondolat megszentségtelenítéseként élték meg a kommunizmus kísértetének távozásra serkentését. "Hetvenkét megjelent cikket számoltam össze - idézi fel a művész -, ebből egy vagy kettő volt pozitív." És felbukkant váratlan ellenzőként a főalak modelljének a lánya is. "Őrjöngve tiltakozott, hogy ez az ő anyja, és nem szabad megbecsteleníteni. Odahívta az ismerőseit, rokonait, ott tanyáztak a szobor alatt. De nagyon összetett volt a látvány, mert voltaképpen egyfolytában pezsgőztek - nonstop házibuli egy hétig -, de megjelentem én vagy valaki egy kamerával, az öklüket rázták, és közben jól érezték magukat."
A szabadság lelkének szobra négy napig állhatott fenn, ennyi időre szólt a kerületi és fővárosi engedély. A város egész összképét átalakító, az egyrétegű valóságból tartósan kimozdító projekt összköltsége alig kétszázezer forint volt - hangsúlyozza St.Auby jogos büszkeséggel. "Még vissza is adtam belőle valamit az önkormányzatnak." Gesztusa a maga látványos és erőteljes elvontságával, amelyben ráadásul ott lebegett egyfajta lázas bizonytalanság, a jövő feletti aggodalom is, még az emlékmű körüli szűkkeblű huzavona elcsitításához is hozzájárulhatott. A főalak "eszmei átfogalmazásának" záróaktusaként egy évvel később megjelent a talapzaton ma is olvasható felirat, amely immár mindenki előtt tiszteleg, aki életét áldozta "Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért". Lelkének ábrándosan riadt tekintete emlékeink homályából villan le ránk.
