Jonas, a litván származású New York-i filmkészítő csak barátokkal számol és barátságosságot kelt maga körül.
A 365 nap eredendően az internetre szánt személyes kalendárium, amely 2007 január elsejével kezdődött, és egy éven keresztül mindennap új filmmel egészült ki. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a New York-i Maya Stendhal galéria a Mekas által készített néhány perces filmeket mindenki számára elérhetővé és letölthetővé szerette volna tenni, ezért terveztek számára egy honlapot. Ide kerültek föl a baráti stábbal forgatott, mindennapi eseményeken alapuló aktuális, illetve az akár évtizedekre visszanyúló történetekhez kapcsolódó archív felvételek. 2009-ben aztán a párizsi Galerie du Jour agnés b. galériában kiállítási keretben mutatták be a 365 filmet, az internetes formától voltaképp nem sokban különböző módon, az év 12 hónapjának megfelelő, talapzaton elhelyezett monitoron.
Fotó: Narancs
Ebben az installációs módban azonban inkább a naptár temporális linearitása érvényesült, mintsem a történeteknek az életszerűen esetleges, egymással szövetszerű kapcsolatban lévő montázsa. A 2B-ben ezért a falakon végighúzódó fekete sávba építették be a tizenkét lapos képernyőt, így a filmek végignézhetők a maguk egymásutániságában is, meg abban a rugalmas, véletlenszerű struktúrában, amely felidézi az emlékezet működését. Az installáció előzményeként a First 40 (2006) című filmet, lezárásaként pedig az éjszakai tematikákon alapuló Sleepless Night Storiest (2011) vetítik. Ez így összesen körülbelül 40 órát venne igénybe, ezért kevéssé valószínű, hogy az egyes nézők ugyanazokkal a történetekkel távoznának. Sokkal realisztikusabb, hogy valaki az Apollinaire-t ünneplő Jean-Jacques Lebel tósztjára érkezik meg, csónakázik egyet Vermontban Mekas gyerekeivel, és meghallgatja Susan Sontag beszélgetését Tarr Bélával az e-mailezés korszerűségéről; míg egy másik látogatónak sejtelme sem lesz minderről, és inkább Patti Smith felolvasásába fut bele, látogatást tesz Vilniusban és Nápolyban, majd elkíséri Mekast az első havas napon Brooklynban a New York Timesért.
A dokumentálás jóval azelőtt vált mindennapos gyakorlatává, hogy a szekvenciákat naplószerű struktúrába kezdte volna szerkeszteni. Először írott formában, majd fotókkal, aztán Bolex kamerával és digitális eszközökkel dolgozott, azon a módon, ahogy Dziga Vertov konstruálta elméletét a filmszemről. Mindent rögzített maga körül, ami személyes, és amit mások életéből a filmezés rítusán keresztül természetessé és észrevétlenné tett. Eltörölte az eseménytörténet mesterséges hierarchiáját, és az élet köznapiságát tette meg a művészet anyagául. Ezzel a szemléletmóddal természetesen nem volt egyedül a hatvanas években: épp a dokumentálásnak köszönhette George Maciunasszal való barátságát, akivel sokat gondolkodtak közösen a fluxusnak a hétköznapi életben gyökerező esztétikájáról. A fluxus köréből többen is feltűnnek egyébként, La Monte Young saját performanszában, Yoko Ono különböző életkorokban, Nam June Paik fiatalon és mások emlékeiben, gyakori szereplő Lebel is, de Maciunasszal különleges emigráns barátságban volt. Február 7-ei filmjében felidézi "az impresszárió" sajátos újratemetését: amikor fiatal tisztelői posztumusz repatriálni szerették volna Vilniusba, kiderült, hogy végakarata szerint hamvait a Csendes-óceánba szórták, ezért tudományosan analizálni kellett, vajon maradtak-e atomok belőle az óceán vizében. A megnyugtató választ követően egy palack vizet ceremoniálisan beleengedtek a litván Vilnele folyóba, amit Jonas mosolygós elégedettséggel vesz tudomásul.
Mekas filmes naplója tele van kultúrtörténeti anekdotákkal és referenciákkal abból a voltaképp szűk, de nyitottsága és internacionalizmusa folytán tágas és eleven avantgárd környezetből, amelyre New Yorkban talált rá a második világháború zsidó menekültjeként. Viszonya a múlthoz korántsem szorítja ki a jelenben való létezés elevenségét: a fiatal barátokkal való rögtönzött beszélgetések, a kocsmai zenélések, a furcsa tengerparti parádék mind az utcán talált poézisre való készenlétét és nyitottságát bizonyítják. A békésen elköltött vacsorák, a fehérbor élvezete, a dohányzás jogának védelmezése, a lassúság és a lustaság mint kontemplációs kötelesség azonban nem a jelenből táplálkozik, hanem a hatvanas évek életreform-mozgalmának a maradéka, ebből fakad nosztalgiája is a méltó élet ezen radikális időszaka iránt. A hatvannyolcasok hitéből, hogy a világ is jobb lesz, ha a környezetünket megváltoztatjuk. Amikor a "pozitív politika" kifejezést használja valamelyik szekvenciájában, akkor el is magyarázza, hogy ez alatt semmiképp nem a képviseleti demokrácia jelenkori torz változatát érti, ő ezzel semmi közösséget nem érez, hanem azokat a társadalmi és kulturális értelemben vett komplex jelenségeket, mint amilyen a szellemes, hierarchiaellenes fluxus volt, a beatmozgalom vagy maga John Cage. A szelídség és az öröm formáihoz vonzódik, ez a vonzalom van minden filmjében.
2B Galéria, Bp. IX., Ráday u. 47., nyitva július 6-ig
