E kiállítás egyszerre foglalja össze Koronczi Endre évek óta folyó Ploubuter Park projektjét, illetve tágítja tovább új elemek bevonásával. Kezdetben azokat a „széllel bélelt” nejlonzacskókat vizsgálta, melyek leszakadva a gazdatestről (az emberről) a saját útjukat járják. Ezt az izgő-mozgó szemétáradást fényképezte le, majd kategorizálta: a széllelkeket rendszertani osztályokba és a felbukkanás helyét is jelző alrendekbe sorolta (például lapaj böszmöny). Majd mesterséges környezetben maga is létezésre bírt zacskószellemeket, olyan organizmusokat, melyek nagyrészt ugyanazon zacskó-egysejtű osztódásából alakultak ki; a környezetszennyező nejlontasakok funkciójukat elhagyva önállósultak – ezek a (gyakran monumentális installációba rendeződő) lények azonban paradox módon visszacsempészték az esztétikai szépséget a szemétbe.
Már a nejlonprojekt kezdetén is fontos, de még nem kiemelt elem volt a szél. A kiállításon látható is egy korai munka, mely azt dokumentálja, hogyan lehet egy szélcsendes napon egy székre helyezett zacskóval egységnyi távolságot megtenni úgy, hogy a kísérletnek kitett tárgy ne hulljon le a székről. A középpontban most kizárólag a „dolog”, azaz a nehezen definiálható szél áll; így szerepelnek nem ábrázoló, hanem a szél „segítségével” készült rajzok és festmények, illetve kifejezetten lenyűgöző videók a természetesen mozgó levegő lebegtette aligtárgyakról.
A kiállítás legfontosabb eleme maga az installáció, az ipari, úgynevezett flexibilis alumínium légcsatornadarabokból összeállított cső, amely kívülről, a kiállítótér előtti utcáról indulva végigvezet egészen az alsó teremig. Látványos és izgalmas – kár, hogy a lezárás és a csúcspont csalódást okoz; sajnos a szélcsatornacső végén lengedező, aprócska csipkefüggöny visszavesz a kiállítás komolyságából és grandiózus megoldásából.
Dunaújváros, Kortárs Művészeti Intézet, nyitva: április 3-ig
