„Tegnap Munkácsy temetésén voltunk. A város roppant gyászpompát fejtett ki. […] A temetésen az összes rajziskolák, egyetemek ott voltak, a kocsit 10 ló húzta, és körülötte különös alvilági látomásként tetőtől talpig fekete lovasok mentek, kiknek arczából csak két tűzszem látszott. Roppant sok koszorú volt. A műcsarnok előtt egy 15 méter magas, igazán impozáns katafalk állott 6 óriási edénnyel, melyből hatalmas lángok áradtak ki.” (1900. május 10. csütörtök – részlet a tizenhárom éves Karinthy Frigyes naplójából.)
Munkácsy grandiózus temetését legalább akkora érdeklődés kísérte, mint Kossuthét (1894) vagy később Jókaiét (1904), ravatalát elborították „A Nemzeti géniusz egyik Messiásának”, „A páratlan mesternek” címzett díszszalagok. Na de miként is emelkedett a Munkácson született Lieb Mihály ilyen magas piedesztálra?
| ||
Először is túl kellett élnie az asztalos inasi képzést – ahol nem csak szörnyű nyomorban és szegénységben élt, de egy alkalommal a mester majdnem agyonverte –, a 16 évesen beszerzett szifiliszt, majd meg kellett úsznia az ennek folyományaként fellépő egyéb betegségeket, például azt, hogy teljesen megvakuljon.
A zsenialitás csillámait sajnos csupán vázlataiban vagy tájképeiben felvillantó festő – akit számos kortársa, így például Székely Bertalan is középszerűnek tartott – sikerét a hatvanas években a német kultúrfölény ellen fellépő, nemzeti művészetet szorgalmazó ifjú pesti írók és kritikusok alapozták meg, akik úgy zengtek róla dicshimnuszokat, hogy a művész valójában még semmi érdemlegeset nem mutatott fel.
E hátszél azonban elég volt ahhoz, hogy elnyerje a támogatást a bécsi és müncheni ösztöndíjhoz, s alig 26 évesen már meg is hálálja a belé vetett bizalmat: Siralomház című műve 1870-ben megkapta a párizsi Szalon aranyérmét (lényegében az első közönségdíjat).
Töredező karrierjét – egy ízben öngyilkosságot kísérelt meg, más források szerint csupán kiszédült egy emeleti ablakból – De Marches báró özvegyével kötött házassága (1874) lendítette fel, aki bevezette őt a párizsi úri társaságba. (Cécile-t a kortársak Munkácsy démonának tartották, aki jó pénzért eladható kisiparost kreált belőle, s az őrületbe kergette. Munkácsy valóban elmebajban halt meg, de ezt a szifilisz okozta.) Palotájukban péntekenként tartott fogadásokon az évek során megfordultak királyok, tábornokok, írók és zeneszerzők, festők és kritikusok, de szegény magyar művészek is.
A bécsi művészfejedelem, Hans Makart magyar pandant-ja azonban totálisan kívül rekedt a francia művészeti életen: szalonfestményei miatt az impresszionisták és az ún. juste milieu – a tisztes középszer – képviselői is elutasították. A juste milieu köreiben olyan művészeket találunk, akik szemben álltak az akadémizmussal és a modernizmussal, akikre jellemző volt a nagyvilági életforma és az extravagancia, mindemellett igen ismertek voltak, és jól is kerestek. (Kinek mondanak ma valamit olyan korabeli sztárnevek, mint Léon Lhermitte, Jules Bastien-Lepage vagy a festő Chaplin – akinek felesége egy időben Munkácsy szeretője volt –, nem beszélve William Bouguereau-ról, akit „kétségkívül a történelem egyik legnagyobb festői géniuszának” tartottak?)
Munkácsy a világhírt Karl Sedelmeyer műgyűjtőnek (egy korát megelőző menedzser-producernek) köszönheti, aki 1878-ban – amikor Munkácsy Milton című műve elnyerte a párizsi világkiállítás aranyérmét – tíz évre kizárólagos szerződést kötött a munkáira. Emellett instruálta is a helyét kereső művészt: Sedelmeyer programja nyomán keletkezett a Krisztus Pilátus előtt című festmény. A műkereskedő mindent felhasznált a reklámra: a művet először saját palotájában állította ki – a bejárat előtt egy úri hölgyet alkalmazott kikiáltóként –, majd 1882-ben, miután minden nagyobb európai városban bemutatta, Pestre szállította.
A képet egy hónap alatt 80 ezer fizető néző látta, s a „Műcsarnok előtt akkora volt a tolongás, hogy időnként lovas rendőröket kellett kivezényelni, de még így is előfordult, hogy a tömeg széttörte a korlátokat”. Munkácsy diadala teljes volt: lábai előtt hevert az ország, Ferenc Józseftől magyar nemességet kapott, de hazafiasságát jelzi, hogy fiatal tehetségek számára, a saját pénzét felajánlva megalapította a Munkácsy-ösztöndíjat. Sedelmeyer – aki kezdettől fogva az amerikai gyűjtőket favorizálta, s még Munkácsyt is kivitte az Egyesült Államokba, ahol a legendárium szerint maga az elnök parolázott vele – jól megszedte magát a magyar zsenin. Ahogy a felesége is, aki a festő halála után kiárusította műveit, amivel gyakorlatilag lenullázta Munkácsy árát (s ezzel a konzervatív közízlésnek megfelelő műveinek értékét) a művészeti piacon.
Míg Munkácsy jól menedzselt, de erősen vitatott kvalitású műveivel a magyar Parnasszusra jutott, nevét mára a nemzetközi szakirodalomban és árveréseken alig jegyzik. Magyarországon azonban ő a „magyar” festő. Életművében korábban a Siralomház volt az etalon, míg a 2010-es évektől a Trilógia és a Honfoglalás (amely már akkoriban is propagandaműnek számított) került előtérbe. Fejedelem vagy sem, a magyar közönség még mindig szereti – lehet, hogy csak ez a fontos?
