Magyar Narancs: 2002-ben alapítottátok a testvéreddel a 2B-t. Amikor elkezdtétek, volt a galériának irányvonala vagy programja?
Böröcz László: Utólag bele tudok magyarázni tudatosságot, de szerintem az egyéni vonzalmak és az ösztönös érdeklődés befolyásolta a kiállítások tematikáját. Kicsit naivan kezdtük az egészet; inkább azért, hogy azt mutassuk be, ami minket érdekel. Aztán kiderült, hogy ez másokat is megmozgat, hogy igenis lehet ezeken az utakon járni, és lehet felfejteni szálakat.
MN: Nem csak kiállítások vannak itt, voltak már beszélgetések, bábelőadások, komolyzenei koncertek.
BL: A 2B valódi érdeklődéseket és őszinte szándékokat jelző hely, ahol egy közösség összejön és jól érzi magát. Van egy atmoszférája, ami nyilván belőlem meg a kiállított tárgyakból és a különböző programokból fakad: ezt a visszajelzésekből tudom. Megfoghatatlan, hogy milyen egy hely szelleme: itt felszabadulnak az emberek, mernek kérdezni, mernek véleményt mondani és visszajárnak. Képzőművészeti galériaként indultunk, de vállalunk olyan kiállítást is, ahol nem jelennek meg képzőművészeti alkotások, viszont a téma foglalkoztat minket. Ilyen volt a járvány miatt félbeszakadt Csillag a házon, csillag a kabáton is (kritikánk: Lépésben, Magyar Narancs, 2020. március 19.). Valóban annyira szerteágazó dolgokat csinálunk, hogy néha már úgy érzem, nem is képzőművészeti galériát, hanem egy apró művelődési házat igazgatok.
MN: Azért az már a kezdeti kiállításokon látszott, hogy a főbb témáitok mellett fontos törekvés a műfajok közötti határterületek feltárása.
BL: Az ember nem tud a bőréből kibújni, ha megtenné, akkor ez egy hazug és szar galéria lenne. Csak azt lehet hitelesen képviselni, ami téged is komolyan érdekel. Ha egy belső érdeklődés manifesztálódik egy kiállításban, akkor az a látogatók számára is hihető történet.
MN: Milyen végzettséged van?
BL: Amikor fiatal voltam, halasztást kapott a katonai szolgálat alól, aki érettségi után szakmát tanult. Felütöttem a szakmák könyvét, és választottam. Üvegművesnek tanultam, például azt is, hogy hogyan kell elkészíteni, hajlítgatni a neoncsöveket, s egy darabig volt egy kis műhelyem is, ahol üveg ékszereket készítettem. Amikor végül behívtak, felvettek a Magyar Néphadsereg Művészeti Együttesének énekkarába; baromi kellemes katonai szolgálat volt. De aztán lett diplomám, tanultam művelődésszervezést, mert akkor már érdekelt a kultúraközvetítés, aztán jártam a rabbiképzőbe is, ott zsidó kultúratörténetből diplomáztam. Szóval lassanként később minden hiányosságomat pótoltam.
MN: Hogy kerültél a kórusba, tanultál előtte zenélni?
BL: Van egy másik út is. Akkoriban volt egy rock- vagy inkább alternatív zenekarunk, az Eszperantó Eszpresszó, ahol Roskó Gábor barátom oboázott és szaxofonozott, én pedig az énekes voltam. Érdekelt a technikai része; milyen jó lenne jól énekelni, így elkezdtem zeneiskolába járni, majd magántanárhoz, és ezen az alternatív úton kerültem be a komolyzenei közegbe. A rockzenekar lassan kikopott az életemből, és maradt a komolyzene. Először kórusokban énekeltem, aztán szólista lettem. Közepes énekes voltam, szóval sosem énekeltem a budapesti Operaházban, de Szegeden például többször léptem fel a kis operafesztiválon, és énekeltem Miskolcon és Kolozsváron is az operában. Voltak klasszikus szerepeim Mozarttól kezdve Rossinin át Richard Straussig, valamint nagyon sok kortárs operában is dolgoztam, és volt szerencsém főszerepeket is kapni. Az énekesi pályám tíz-egynéhány évig tartott, közben úszott be a képbe a galéria. Néhány évig párhuzamosan csináltam a kettőt, még énekeltem, de már megnyitottuk a galériát a testvéremmel, Andrással az óbudai lakásban, heti két napra.
MN: Művész volt a családodban?
BL: Klasszikus értelemben vett művész a felmenőim között nem volt. De olyan igen, aki kapcsolódik a kézművességhez vagy a vizualitáshoz. Az egyik ágon a nagyapám címfestő volt; feliratokat készített hajók oldalára és portálokra, a másik oldalon pedig volt egy dédapám, aki Szlovéniából jött ide, és aki bányász volt ugyan, de kalickákat, házikókat és egyéb fatárgyakat barkácsolt otthon. Januárban elmentünk a ljubljanai néprajzi múzeumba, ahol is kiderült, honnan jön a dédapám szenvedélye. A szlovén parasztok közül ugyanis voltak, akik peléket, míg mások madarakat fogtak. Kimentek az erdőbe, az énekesmadarakat enyves pálcával foglyul ejtették, aztán hazavitték őket, és otthon hallgatták, ahogy énekelnek. Úgy tűnik, hogy ez egy teljesen általános szórakozása volt az ottaniaknak. A durvább persze a pelefogás volt, ezt a kis mókusszerű, cuki állatot megölték, lenyúzták és megették. A dédapámtól egy-két tárgy megmaradt, köztük a kalickák is, amelyekben a madarait tartotta. Egyfajta naiv művészet ez. A kaliforniai nagynéném és a bátyám viszont hivatásos képzőművész lett. És van egy furcsa visszahatás is: amikor az apám nyugdíjba ment, ő is elkezdett faragni, és egészen elképesztő sétabotokat és késeket készített.
MN: Akkor nem ez a kiindulópontja a művészcsaládok bemutatásának, mely sorozat keretében már 17 kiállítás volt eddig?
BL: Azzal én sosem foglalkoztam, hogy a mi családunkban hogyan halmozódik a művészi tálentum; ez egy adottság, amibe belenőttem. A sorozat véletlenül kezdődött; a 2B nyitókiállítása 2002-ben az Erdély család volt. Ennek fontos tanulságai voltak számomra, ezért vittük tovább ezt a vonalat. Azoknál a családoknál, ahol a tehetség így halmozódik, vannak, akik a rivaldafénybe kerülnek, és vannak az árnyékban maradók. De ez nem feltétlenül annak a következménye, hogy ki a nagyobb tehetség, inkább a kulturális-társadalmi hagyományok, a szerencse vagy a családon belüli dinamika miatt van így. Az Erdély családban Miklós apja, Erdély István építész (Ervan) volt a nagy felfedezés, aki egy nagyon különös életművet hagyott maga után, úgy, hogy azokon kívül, akik Miklós avantgárd körébe tartoztak, szinte senki sem ismeri. Egy csomó művészcsaládos kiállításon tapasztaltam meg, hogy rácsodálkoznak az emberek a homályban maradó művészekre. Ezek miatt érdekesek ezek a kiállítások – akit mindenki ismer, ahhoz semmit sem tudok már hozzátenni.
MN: A legsikeresebb projekted a Waldsee. Mi is ez pontosan?
BL: 2004-ben kerek évfordulója volt a magyarországi holokausztnak, és szerettem volna valami érdekeset csinálni, ami más, mint a nagy állami, jubileumi kiállítások. Fontos volt, hogy kicsi és intim legyen. Összefutottam a Zsidó Levéltárban otthonosan mozgó barátommal, aki javasolta, hogy nézzem meg a levéltárban a zsidók által írt levelezőlapokat. Ezek nagyon megrázó dokumentumok. A levelezőlapokat Auschwitzból küldték, és a foglyoknak azt kellett kényszer hatására megírniuk németül, hogy „megérkeztünk, jól érezzük magunkat”, és a feladási helyre pedig az került, hogy Waldsee, ami egy idilli nevű, de fiktív hely. A németek a lapokat a tábori postával hazahozatták és eljuttatták a hozzátartozókhoz, hogy megnyugtassák a még deportálás előtt álló rokonokat. Ördögi ötlet volt; tudták, mi a tömeglélektan, tudták, hogy a deportálások kulcseleme a logisztika, hogy minden gyorsan és akadálymentesen történjen. Tudták, hogy amikor jön majd a vagon, a zsidók sokkal könnyebben beszállnak, ha úgy vélik, biztonságos helyre viszik őket. A hazaküldött lapokból néhány megmaradt. Beszkenneltem ezeket, és megmutattam képzőművészeknek, hogy készítsenek ilyen levelezőlapnyi méretben műalkotást minden megkötés nélkül, bármilyen technikával. Az első körben 33 magyar képzőművészt kértem fel, a testvérem pedig 15 külföldit. Ezt több Waldsee kiállítás követte, utazó és egyre bővülő kiállításként a világban több mint 30 helyen ki volt már állítva. Jelenleg 118 lapból áll a gyűjteménynek ez a része. Tavaly, a 75. évfordulón írókat, költőket és műfordítókat kértem fel a részvételre. A korabeli levelezőlapokon ugyanis volt egy pecsét, amelyen az állt, hogy lehet válaszlapot küldeni Waldsee-be – de a szöveg maximum 30 szóból állhat. Arra kértem az írókat, hogy 30 szóban és kézzel írjanak valamit akár a fogoly, akár a rokon szemszögéből. Az ebből lett nagy kiállításon 75 alkotó vett részt. Ez is egy határterület: írások szerepeltek egy képzőművészeti térben. Így együtt helyspecifikus installációként is erős hatást keltettek. Igen, talán ez a legsikeresebb projektem, és az egész elfér két cipődobozban.
MN: Nem zavar, hogy van egy névrokonod, aki fideszes politikus?
BL: Még csak alpolgármester volt a Belvárosban, amikor először hallottam róla. Kapott nem tudom hány milliós jutalmat az önkormányzattól, és a barátaim már aznap kajánul üzenték: „Gratulálunk Lacikám, ha valaki, akkor ezt te nagyon megérdemled!” Egészen ledöbbentem; létezik egy másolatom, egy klónom az államhatalomban? És ez csak fokozódott, amikor megláttam a képét is. Pont az a pápaszemes, lúzer típus, mint én, tudod, aki egy bútort sem tud összeszerelni, és a disznóvágáskor is csak a végére, a vacsorára jön oda, de ezt senki nem bánja, mert addig sincs láb alatt.
