Épphogy megérkeztem, nyomban lehangolódtam. Jobból vidámpark, balról művház, a művházban bábosok, a Tücsöktehén konkrétan. Toronyiránt a szokásosan kígyózó kirakodó szarás: fröccsöntött kardok, pecázda, hurka-kolbász, tájképek egy Trabant falán. Túlestem az első száz méteren, már szépen cseperegni kezdett, s még nem szólítottak le az asszonyok, kívánnék-e egy kis rétest. Klassz. Szépen húzhatok haza, különben is, a gyereknek mandulagyulladása van. Ekkor azonban utam szegte egy borkóstoló sátor. Nem pince, ez történetesen faktum, de kellemes tapintású vörös oportót kínáltak térítésmentesen. Azonnal társaloghatnékom támadt, nem beszélve a minimumról. Mint kiderült, a három nap alatt négy-ötszáz litert könnyít magán Aba, de semmi vész, összedobták a gazdák, azért úgy belefér.
- És ebédre mit ajánlanának?
- Pincegulyás, a színpad mellett fő, kondérban.
A pincegulyásnak faluebéd volt a neve, és háromszáz forintért lehetett rá nevezni, ami mély nyomot hagyott bennem. Állítólag tizenkét disznót aprítottak bele, ugyan a rossz nyelvek szerint négy meglógott a feldolgozás során. Bármiként is, ekkora kondért még soha nem láttam, nevezetesen az ország legnagyobb kondérát, hétezres kapacitással.
Mondhatni így kezdődött, hogy Abán ragadtam, Kossa Lajos polgármester útmutatása alapján.
*
Amióta az Aba Napok országos fesztivállá küzdötte fel magát, elengedhetetlenné vált, hogy rangos programokat virítson, de azért ragaszkodik a lokális szokásaihoz is. "1992-ben - így Kossa - a faluebédhez két-háromszáz főre terítettünk, üstökben főzték a birkapörköltet, halászlét. De ahogy kinőtte magát a rendezvény, két-háromezret kellett megvendégelnünk, ugyanakkor igyekeztünk megőrizni az eredeti hagyományt: a vadásztanyánál most is kétszáz-háromszáz főre főzik a vaddisznópörköltet, a régi Aba Napok hangulatát idézve.
*
És tényleg, mi több: valóban. A faluebédre ráengedtem egy kis vaddisznót, aztán döcögés tovább, köszönöm szépen, abból a száraz fehérből igazán csak egy pohárkával. Úgy is van. A tájházban tarajos pogácsák, a cukiban mézes sütik, de most már tényleg az utolsót... tudok én élni... na hogyan is hítták Móriczot abban a kievős novellában...? Hát így. S a rétes? Nos, ott feküdtek előttem mindannyian, túrós rétes, mákos rétes, meggyes rétes, és én nem érintettem meg őket, mert akkor én meghalok, márpedig az hogyan vette volna ki magát Abán, az én pozíciómban. Lemondtam róluk hát önkéntesen, nem egy ügy, sőt istenem, soha többé nem fogok sem túróst, sem mákosat, csak ez a döcögés... - összeszorítottam a fogam.
*
Sziámi-koncertet hallottam már jobbnak, Kispált is rosszabbnak, végül is mindegy. Azt persze bírtam volna, ha Boban Markovic nem pénteken, de ha mérlegre teszem Abám napját, így is az jön ki, hogy bejött. Csak lenne még harminc ilyen falu, egy kicsivel jobban tűrném a hétvégémet, s egy kicsivel jobban ezt az országot is. Ha pedig nem magamra gondolok, akkor a franciák keverednek elő. A legenda szerint Finnország felől érkeztek lovas karavánnal, ugyan én azt egy szakadt, de mégiscsak Citroen busznak láttam. A Sikoly söröző előtt léptek fel, amíg el nem zavarta őket a tulaj. Az egyikük zsonglőr, a másik marionettes, s közben a hegedű és a harmonikák, csupa szívfacsarás. Az egyikük pici lány, a férfin meg fekete cilinder, azt hordta körbe az asszony. Soha nem láttam még ennyire emlékezetes képet a vándorló, XIX. századi mutatványosokról. Az volt aláírva: Lám, milyen baromi egyszerű és milyen rohadtul nehéz teljes életet élni!
Marton László Távolodó
Aba Nap, június 17.
