A Zene, az Ünnep és a Rontás

  • 2000. június 29.

Képzőművészet

Abban a nyilatkozatban, amelyben tizenegy európai nagyváros írta alá A Zene Európai Ünnepének alapelveit, az áll, hogy a rendezvény az élő zene ünnepeként "spontán és szabad közreműködésre kér fel szólistákat és zenekarokat", illetve arra kéri az intézményeket, hogy "biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására". A teljes szöveg olvasható volt a Pesti Est különszámában, de talán ebből a kiragadott félmondatból is kitűnik az egykori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésének szelleme. Az tudniillik, hogy nehéz elképzelni a zene számára nagyobb ünnepet annál, mint hogy legalább egyetlen napra az élet hétköznapi részévé válhat: teret kaphat különösebb adminisztratív és anyagi megszorítások nélkül, megmutathatja magát, és élvezheti, akinek kedve van. 1995 óta, többé-kevésbé, Budapesten is.
Abban a nyilatkozatban, amelyben tizenegy európai nagyváros írta alá A Zene Európai Ünnepének alapelveit, az áll, hogy a rendezvény az élő zene ünnepeként "spontán és szabad közreműködésre kér fel szólistákat és zenekarokat", illetve arra kéri az intézményeket, hogy "biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására". A teljes szöveg olvasható volt a Pesti Est különszámában, de talán ebből a kiragadott félmondatból is kitűnik az egykori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésének szelleme. Az tudniillik, hogy nehéz elképzelni a zene számára nagyobb ünnepet annál, mint hogy legalább egyetlen napra az élet hétköznapi részévé válhat: teret kaphat különösebb adminisztratív és anyagi megszorítások nélkül, megmutathatja magát, és élvezheti, akinek kedve van. 1995 óta, többé-kevésbé, Budapesten is.

Persze abban sem kevés élvezet rejlik, ha a polgár feljelentést eszközölhet. A polgárnak természetesen igaza van, nem szép dolog, ha megsérül a pihenéshez való joga, ám az európai gyakorlat mégiscsak azt jelzi, hogy meggyőző hagyomány és értékrend esetén kompromisszum köthető, egyetlen, ünnepi napra. Budapest III. kerületében ez most nem jött össze: június 20-án, tehát az ünnepet megelőző napon le kellett mondani a Banán klub programjait. Mint Derdák András klubvezető elmondta, abban még idejében meg tudtak egyezni a polgármesteri hivatallal, hogy az előző évektől eltérően ezúttal ne rendezzenek utcabált, ne zárják le a Mátyás király utat. Ugyanakkor néhány nappal a rendezvény előtt olyan jegyzői utasítás született, amely folyamatos ellenőrzést és komoly büntetést helyezett kilátásba, amennyiben a hangerő este tíz után átlépi azt a küszöböt, amely alatt egy rockzenekar gyakorlatilag hangosíthatatlan. Nyilvánvaló: a korábbi (és nem feltétlenül alaptalan) lakossági feljelentések hatására "kényszerpályára" került a hivatal, ám az intézkedés időzítését és módját azért szabadjon ünneprontásnak neveznem.

g

A Zene Ünnepének magyarországi meghonosítása a Tilos az Á szervezőinek köszönhető. A nélkülözhetetlen intézményi támogatás megingása azonban oda vezetett, hogy noha tizenegy európai városból érkezett meghívás magyar zenekarok számára, csak Isztambulba (Color Star), Berlinbe (Wertetics) és Párizsba (Besh O Drom) tudtak útnak indítani - a négymilliós utazási kerethez képest ezt tette lehetővé a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól kapott nyolcszázezer forint. A kulturális miniszter külön kerete, a fővárosi önkormányzat és a nyugati partnervárosok támogatása tette lehetővé, hogy a Tilos az Á idén is színpadot emelhessen - az elmúlt évek gyakorlatához képest szordínósabb kínálattal. Ne essék félreértés, aprópénzről van szó, még egy sörfesztiválhoz képest is, miközben közös európai értékekről és a magyar kultúra megismertetéséről papolunk.

g

Így esett meg, hogy már elöljáróban kiakadtam, ugyan 21-ére is jutott malőr. A portugál Sitiados délután azzal hergelte a Mechwart ligetet, hogy nem bír fellépni - gondok voltak a technikával, elkallódott a kívánságlistája valahol. Aztán mégis, de ebbe nem mehetek bele, nekem a Mechwart liget koncertjeiből annyi jutott, hogy találkoztam a Louise Attaque-kal a Mercure Szállodában. Arról a társaságról van szó, amelynek sikerét tök irracionálisnak tartják a francia kollégák is: olyan még nem volt, hogy egy folk-rockzenekar két és fél milliós eladással startoljon független kiadónál, bármiféle hókuszpókusz, tőke vagy divathullám nélkül. Számomra nem ellenszenves, de nem is különösebben érdekes, amit játszanak, mindenesetre izgatott, miféle pasik.

Az arcukra nem volt írva semmi különös. Mind a négyen asztalhoz ültek, és egyáltalán nem értették, mi van ezen firtatnivaló. "Együtt dolgozunk, együtt gondolkozunk, együtt is válaszolunk." Ez a demokratikus munkamorál balos alapállással és a polgárjogi akciók támogatásával párosul; "az első ilyen megmozdulás azé a párizsi szervezeté volt, amely az AIDS-esek jobb ellátásáért, emberszámba vételéért küzd. Ezek a kezdeményezések közel állnak hozzánk, és számíthatnak ránk, beleértve a Franciaországban élő kisebbségeket. Amikor Dél-Franciaországban bezártak egy klubot, más balos zenekarokkal, mint például a Noir Désir, együtt tiltakoztunk a jobboldali polgármester intézkedése ellen. Az ilyen bulikon összejövünk egy csomó emberrel, látjuk, mi a helyzet, hogyan élnek, és ami felháborít, az ellen szót emelünk. Nem vagyunk egy militáns zenekar, de a számunkra fontos dolgokért csatasorba állunk."

Az pedig, hogy élből eladtak két és fél milliót, nem volt benne a pakliban; mondhatni, meglepődtek maguk is. Azóta is tartják a távolságot, "messziről szemlélik" a mutatókat. "Az ilyen zenének nincs Franciaországban hagyománya, a gyökerek között legfeljebb a realistább sanzonénekeseket említhetnénk; amikor kezdtünk, valójában az amerikai Violent Femmes lebegett a szemünk előtt." Hát így. Mondom, nincs ezzel a társasággal semmi baj, és bizonyára jól ellesznek ezután is az én rajongásom nélkül.

g

Azokban a percekben, amikor a Királydombon a Bollywood Brass Band lépett fel, én Varnus Xavérral beszélgettem egy kávézóban. Pompás sztorikat mesélt kanadai emigrációjából, csak Bach elől tért ki: "A zenéről nem lehet beszélni." Mindegy most már; bővebben majd július 28-án a Kerepesi temetőben, a halála kétszázötvenedik évfordulójára szervezett koncerten.

Későre járt nagyon, mire a Városligetbe értem, hanem akkortól a helyére került minden. A francia-spanyol Familia már megszállta a színpadot, s úgy tépett a flamenco, a rumba és a salsa, hogy nem bírtam kitérni előle. Hát hozzásimultam szépen, s amint így kiengedtem, az ünnep is magamhoz tért végre.

Marton László Távolodó

(Köszönet Falvai Györgyinek a francia szóértésért.)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.