Fellini-konferencia Riminiben
A színhely Fellini szülővárosa. A konferenciateremmé átalakított Teatro degli Atti nézőterén aggkorúvá öregedett hajdani ifjak, statiszták, epizodisták, tanulatlan tanúk, tanult szakemberek, filmesek és filmrajongók kíváncsi, meghatott sokasága. Az érzelem, az emlékezés hívta őket egybe Riminiben, és a tisztelgés Federico Fellini életműve előtt. A konferencia szüneteiben Peter Greenaway és Otar Joszeliani beszélt Felliniről.Nyolc és fél nő és a Tulse Luper bőröndjei című filmjeivel tisztelegjen Fellini emlékének?
Peter Greenaway: A tiszta öröm érzete, amiért Fellini-filmeket nézek. Ha politikai sznob lennék, Rossellinit szeretném, idézném meg, ha a művészet sznobja, vélhetően Viscontit választanám. Mit tegyek, én Fellinivel vagyok úgy, mint az igazi művészekkel, akik megnyitják előtted az utat, és te végigmész rajta. A mozi 1993-ban halt meg, Fellinivel. "Ki az a Fellini?" - kérdezték tőlem huszon-éves, önmagukat nyitott, haladó értelmiséginek valló fiatalok a Nyolc és fél nő egyik angliai vetítése után. És akkor visszaidéződött bennem egy több mint negyven évvel korábbi emlék, amikor képzőművészeti tanulmányaim során az egyik első utam Firenzébe és Rómába vezetett. Bőröndök nélkül, üres zsebbel. És ma visszagondolok arra a hajdani fiatalemberre, aki arról álmodozott, hogy közelről is láthassa azt a "bizonyos" Fellinit. Az egyik utolsó "némafilmrendezőt", aki Picasso hasonlatával élve, nem azt festette le, amit látott, hanem azt, amit gondolt. A Nyolc és fél nő részemről szexuális főhajtás a férfiak fellinis szexuális fantáziája előtt. A Tulse Luper bőröndjeihez még gyűjtöm a szegmenseket, szám szerint kilencvenhármat a Fellini-filmekből. Ez a film számomra olyan, mint a G. Mastorna utazása, a soha meg nem valósult, csak a rendező képzeletében élő film. Mint mondottam, Fellinivel meghalt a mozi. Az új mozi esélyét a magam részéről abban látom, ha képes visszanyúlni a fehér vászon szimbolikájához, amit egyedül a mágikus realizmus képes megtölteni a képzelet valóságával.
MN: A konferencia egyik "tudományos" felszólalója az Egyesült Államokból Walt Disney és Chaplin között taglalta Fellini életművét. Önben milyen visszhangot keltenek az efféle összehasonlítások?
Otar Joszeliani: Mi tagadás, olyan korban élünk, amely előszeretettel használja a címkézéseket. Fellini Fellini volt, mint ahogy Joszeliani Joszeliani. Ki-ki a maga életsorsával, barátságaival, a világról alkotott képével, látomásaival válik azzá, aki. Jómagam Felliniben annak a földnek a gyermekét tisztelem és szeretem, amelyik olyan mesélőket adott a világnak, mint Gozzi és Goldoni vagy Zavattini és De Sica, hogy a film nyelvén érintsem azokat az alkotókat, akik megszerettették velem ezt az országot. Mindamellett mi, akik egy korban élünk, a létezésünkkel, a világszemléletünkkel többé-kevésbé hasonló gondolatokat, eszméket hívunk életre. Talán csak a módszereinkben van különbség. Fellini módszere a gyengédség, tele van szeretettel minden emberi lény iránt. Nem intellektuálisan száraz az ő filmes látásmódja, mint Eizensteiné, aki a Patyomkin páncélos után prostituálta magát a bolsevikok által, és a szovjet diktatúra dicshimnuszát írta meg a Rettegett Ivánban. Fellini tudta, hogy érzelmileg a legmeghatóbb eszköz a humor, a karikatúra. Vegyük például a maffiát, aktuális hivatkozási pont ez a kapitalizálódó kelet-európai országokban. A maffia nem viseli el, ha kifigurázzák. Ezzel szemben kész olyan filmeket támogatni, amelyek a maffiózók rémtetteiről, kegyetlenségéről szólnak, hiszen ez megerősíti társadalmi szerepüket és hírnevüket. A nevetségessé tételt egyik diktatúra sem nézte jó szemmel. A náci rezsimen a legnagyobb sebet Chaplin Diktátora ejtette, mert komikusnak és átmenetinek mutatta be a zsarnokok világát. Fellinivel kapcsolatban mégsem értek egyet a Chaplin- párhuzammal. Federico ugyanis semmit nem lopott el Chaplin érzelgősségéből, szentimentalizmusából. Zárójelben mondva Chaplin mellett élt egy igazi filmes költő, Buster Keaton. A Ginger és Fred eklatáns példa a Chaplin-féle érzelgősségnek a hiányára: szomorúság és öröm árad belőle.
MN: Szomorúság és öröm. Ön melyik Fellinivel érez leginkább rokonságot?
OJ: Amióta Tonino Guerra forgatókönyvíró bemutatott minket egymásnak, mondhatom, távoli haverokká váltunk. A közvetítő szerepét Ferretta töltötte be, Federico jobbkeze, asszisztense, titkárnője, aki bizony megszűrte, kit enged a közelébe, és kit utasít vissza. Telefonban vagy személyesen, a Piazza del Popolo kávéházaiban a leggyak-rabban hallott mondat a szájából: "Tényleg, így gondolod, Otar?" volt. A kételkedés hangja. Az egyik legmélyebb hatást rám az És a hajó megy című filmje tette. Ha emlékszik arra a jelenetre, amikor a hajó utasai túllicitálják egymást, hogy ki énekel hangosabban. Nos, ez a jelenet egyszerre nagyon szimbolikus és nagyon nevetséges. Szimbolikus abban az értelemben, hogy a mi hivatásunkban gyakorta azért hallatják a hangjukat, hogy túlkiabálják egymást anélkül, hogy tudnák, kihez akarnak szólni. Ezek az énekesek nem azért dalolnak, hogy a közönséget szórakoztassák, mindössze a saját hangjukat akarják hallatni. Fellini tudta, kihez akar szólni. Mindannyiunkhoz. Az ő mozija a megosztás élményével gazdagít. Párizsban láttam a filmet, és rögtön felhívtam őt, hogy kifejezzem az elragadtatásomat. A vonal túlsó végén a maga cérnavékony hangján így szólt: "Tényleg tetszett? De hisz az olasz közönség nem szereti, nem érti, a kritika nagyon lehúzta."
MN: Ön szerint lehet-e Fellini előtti és Fellini utáni moziról beszélni?
OJ: Abban az értelemben biztosan, hogy vele lezárult egy korszak, a képek verbalizációjának korszaka. Néztem a Nyolc és félt olasz nyelven, és nem éreztem szükségét a fordításnak. Megkockáztatom, ha egy film érthetetlen fordítás nélkül, az nem film. Egyszer erről beszélgetve azt mondta nekem: "Kimondottan zavar a színészek tolmácsolta szöveg. Nem tudom, mit kellene a szájukba adni, hogy ne legyen lapos, mert a szöveg ellaposítja a rendezést, a képi világot." Én magam is hasonló problémával küzdöttem. Az első filmem felvételeit egy kitalált nyelven csináltam, amit senki nem értett. A második filmemet egy grúziai falu dialektusában forgattam, és mondhatom, illúzióromboló élmény volt, amikor a faluba visszatérve mindenki számára érthető volt a szöveg. Egy biztos, a szövegen túli tartalmak felfedezésének élménye minduntalan élvezettel tölt el a Fellini-filmek nézése közben.
Szentgyörgyi Rita
