A Böszörményi út elején, egy apró pinceműhelyben szorgoskodott egy kék szemű, középkorú asszony, a költői nevű Stiglic Erzsébet - a hangszerkészítő. Miután a 60-as évekről van szó, a hangszer a GITÁR volt. A budai gitárőrültek mind Erzsi nénihez zarándokoltak, ha valamire szükségük volt. Vagy csak egy kis nézelődésre. A főnök asszony és válaszfal mögött dolgozó segédje a sárgaréz bundokkal ellátott fogólapok készítésével és alkalmazásával írta be nevét a magyar hangszerkreációk aranykönyvébe. Soha a büdös életben nem lehetett, még A-síp segítségével sem behangolni azt a gitárt, amelynek érintőit nem Stiglic illesztette helyükre. Mivel a házilag barkácsolt lapgitárok egyetlen, valódi szakmunkát igénylő eleme ez volt, Erzsi néni gyors szemrevételezés után befogadta a deszkákból kivágott, bikaszarvú, rakétacsúcsos, csupasz testeket, és tette a dolgát. Az én első (orosz) dobozgitáromat szintén ő alakította át hathúrosra; máig sem tudom, hogy a nélkülözhető hetediket mire használták a birodalomban. A pestieknek is volt egy ilyen szakműhelyük, arról a Duna túloldalán élő gitárveteránok mesélhetnének.
*
Mindez egy bécsi kiállítás kapcsán jutott eszembe: Go Johnny Go! Az elektromos gitár - művészet és mítosz. A MuseumsQuartier-béli Kunsthalle lépcsőfeljárójában már dübörög a kiállítás címét adó szám Chuck Berrytől, és a kivetítőn láthatjuk a mestert, amint "védjegyeztetett" mozdulatsorával, a félig guggolva egy lábon szökdécseléssel áthúz a színpadon. A kiállítás megpróbálja láthatóvá tenni egy zeneszerszámként indult hangszer szédítő formai és funkcionális fejlődését, a fülnek, agynak őrjítő élvezet wattban mért vonzerejét.
Különféle pengetős hangszereket ismerünk a világ népzenéiből, de szólókarakterük, hangszínük szinte leválaszthatatlan arról a dallamvilágról, amelynek eljátszására születtek. A spanyol gitár azonban a legtökéletesebb felépítésű instrumentum, nincsenek műfaji korlátai, megfelelő kezekben dallam-, kísérő és basszus szólamok eljátszására egyaránt alkalmas, és ami a lényeg: minderre akár egyidejűleg is. A muzsikus szándéka és képessége szerint válogathat a zenei funkciók között, melyek az elektromos gitárok elterjedésével szét is válnak - és létrejön a három gitár + dob felállás. A gitár evolúciós tökélye csak lehetőséget teremtett ehhez, de a szórakoztatóipar nagyüzemivé válása, a big bandek harsogása, a koncerthodályok mérete, a közönség zaja szükségessé is tette az erősítők használatát.
Még dübörögve nyomul fel a visszhangos lépcsőházból a Go Johnny Go!, mialatt a kiállítás bevezetéseként a Down Beat magazinból kinagyított 1938-as Gibson- és hawaiigitár-hirdetéseket böngészhetünk a falon. A reklámokat a felhasználók portréi követik, Charlie Christian, Wes Montgomery, Jim Hall, Zoller Attila. Mindannyian fontos gitárosok, akik játékukkal sokat tettek a hangszer lehetőségeinek kiaknázásáért.
Innentől aztán ránk zúdul az egymásra torlódó dokumentumoktól kissé zsúfolt kiállítás. Nem baj, a bőséges látnivalótól megkergült látogató egyik saroktól a másikig rohangálva fedez fel néhány azonnal megvizsgálandó tárgyat. Egy 1938-ból származó, bőröndsarkokkal ellátott, hordozható Gibson hangfalat, a Mersey Beat magazint a Beatles első címlapfotójával, George Segal pop-art gipszszobrát egy unottan játszó gitártrióról - világossá válik, hogy a látványosságok közt pattogva fárasztó dolog lesz ez. Tehát vissza az elejére!
*
A rendezők hat témakörre osztották fel az E-gitár históriáját. Jazz, Country, Blues, Rock & Roll, Beat és Rock, valamint harminc kortárs képzőművészeti munka, nyolcvan különböző márkájú gitárrégiség és vetítésre, zenehallgatásra létrehozott kuckók segítik a téma megjelenítését. A falakon és tárlókban plakátok, lemezborítók, újságok, dísztárgyak sokasága szomorítja el azokat az öregecske rajongókat, akik nem őrizték meg saját vackaikat úgy 20, 30, 40, sőt 50 évvel ezelőttről. Egy nagyméretű fotón Les Pault láthatjuk, aki 1928-ban egy lemezjátszóból kiszerelt hangszedőt és telefonmikrofont rakott a dobozgitárjába, és a rádióba bekötve kierősítette a húrok rezgését, tíz év múlva pedig elkészítette a "fatuskó" néven gúnyolt első, tömör testű (lap)gitárt. Munkássága az 1952-ben róla elnevezett, aranyszínű Gibsonnal nyerte el méltó emlékművét. Les Paul kísérletezte ki azt a trükkös hangfelvételi módszert is, hogy a korábban rögzített játékával egyidejűleg több szólamban muzsikál, és időnként némely dallamot "pofátlanul" felgyorsít, amitől ciripelő és eszeveszett tempójú lesz a futam. Sokáig nem is értették, miből vannak az ujjai. A gyorsított felvételi módszert még a Beatles is használta, néha teljes számok tempóját téve ezzel sodróbbá, vagy csak néhány zenei elem esetében, mint például az A Hard Day's Night szólójában. Trükközött a másik amerikai gitároslegenda, a magyar rádióban is favorizált Duane Eddy is. Színes poszteren láthatjuk őt, csinos kovboj csávó (akár a Starsky és Hutchból a szőke). Eddy titokban hathúros basszgitáron szólózott, dallamaival így olyan mélyre ereszkedett le, ahová csak akart.
Tűéles, fekete-fehér fotókon találkozhatunk a ma is élő blues- és rocklegendákkal. A fiatal, karcsú B. B. Kinggel, akit a mai gyors kezű fiatalok néha "megszorongatnak", de "aki nélkül egyikünk sem lehetne most itt" (Eric Clapton). Muddy Watersszal, aki a nagyvárosi fehér blues Rolling Stones által felpörgetett, hedonista irányzatát inspirálta. A bolondos, négyzet alakú hangszerét szorongató Bo Diddleyvel és gitáros húgával. A kancsalságát jótékonyan eltakaró fekete napszemüveget még nem viselő Roy Orbisonnal, akit villogó vakuk fényében gitár alakú szülinapi tortával lep meg a családja. Valódi sztárfotók e nagyszerű dokumentumok, pedig láthatóan ezt még nem sejtik a zenészek, akik izmosodó népszerűségüket nem külsejükkel, hanem gitárjátékukkal erősítették.
A szépség és őrület a zenében egy hellén arcélű memphisi teherautó-sofőrrel, Elvis Presleyvel indul el. Az amerikai közönség addig sem fogta vissza magát, ha visítozni vágyott Bing Crosby vagy Frankie boy (Sinatra) megjelenésekor, de Elvisért elkárhoztak volna. A gitár, amely már szimbolikus erővel kötődik gazdáihoz, és "kezelése" a tehetség fokmérője, Presleyn nyakláncként himbálózik, amit csak ritkán, kiválóan koreografált pillanatokban penget meg a gyereklányok felizgatására. A hangszer a rock & rollnak nevezett tinédzserlázadás demonstratív kellékévé, tömegáruvá, dísszé vált. A gúnyos mosolyú, rebellis rockerek néhány dúr és moll akkorddal (ami három hét alatt megtanulható) zenészként hódítanak - és "kaszálhatnak". Volt olyan zenekar, amelyben négy fickó is sikálta a húrokat; ahol ilyen sok hangszer zengett, ott már az ének is fölöslegessé vált. A kiállítás alig-alig tér ki az első számú instrumentális együttesre, a Shadowsra, ennek amerikai változatára, a Venturesre pedig egyáltalán nem. Egy lemezborító erejéig azonban feltűnik a rádiós Tánczenei koktélban sokat hallott svéd gitárcsapat, a Spotnicks. A Shadows vezére, a legendás szólógitáros-zeneszerző, a fekete szemüveges Hank Marvin. Sok ilyen figura volt akkoriban: Buddy Holly, Peter a Peter & Gordonból, Freddy a Dreamersből, a mi Szörényi Leventénk (na meg a Solymos Tóni, az Expressből). Amíg a titokban rövidlátó John Lennon fel nem fedezte a szegények olcsó fémkeretét, a pápaszemesek csak félszegen mosolyogtak a show-businessben.
*
De a Nagy Hank másként is fontos. Nehezen tanult meg szólózni annak idején az, aki őt utánozta. Híres slágere, az erőteljes, de megírt improvizációt tartalmazó Guitar-boogie hosszú évekre "elintézte" azt, aki ebből a formulából szándékozta elsajátítani a rögtönzést. Aki emlékszik Levente ügyetlen impróira az Illés koncertjein, az tudja, miről beszélek. Pedig 1967-ben az Ifjúsági Magazin (IM) Gitáros IMI különdíját (ez volt a neve!), amelyet Foky Otto bábművész egyenesen Levente fazonjára mintázott, először ő nyerte el. Természetesen mint első számú magyar beatpéldakép, zeneszerző és énekes - megérdemelten. Chuck Berry jó tanítómester lehetett volna, Keith Richard és George Harrison is sokat köszönhetett neki, de itthon sokan inkább Hank Guitar-boogie-jában hittek.
Érzésből, virtuózan bánni a húrokkal, ahogyan Jimi Hendrix tudta, csak a blues alapú gitárjátékot lízingelve lehetett megtanulni. Jimi a kiállításon egy vetítőfülkét kapott, ahol a Go Johnny Go!-t és a Voodoo Chile 1970-es koncertfelvételét nyomják végtelenítve. Ott vicsorog mágiára, cirkuszra éhes közönségének ez a torzítós "vadember-zseni", könnyedén eljátszva azt, amit azóta hitvány metálosok tönkretettek - ha egy "panelszólót" meghallok manapság egy mutáns heavybandától, az történik velem, amit harminc éve még nem gondoltam volna magamról: lehalkítom. De van más is, ami dühít: miközben szegény sowetóiak elképesztően énekelnek három szólamban, csak úgy maguknak, az amerikai feketék húsz éve csak rappelnek, mintha már zenélni se lenne kedvük, vagy pedig kibogozhatatlan dallamfolyondárokat díszítgetnek a végtelenségig. Elhúzhatnának már a platinaláncos, New York-i giccsgangek! Egyetlen dolgot fedeztek fel a break-dance óta a fekete zenei guruk: a seggrázós csajokat a klipekben, amit azért korszakos újításnak nem tekintenék. Jimi a feljegyzések szerint több mint száz Fender Stratocastert használt el rövid hároméves tündöklése során. Áthúrozta balkezes funkcióra ugyanazt a jobbkezes típust, amit a Nagy Hank is használt, és ma egy gyűjteményben pihen. Jimi után nem sok kifestett, felgyújtott, szétcincált roncs maradt, a bécsi kiállításon bemutatott muzeális értékű gitárok közt egy sincs tőle, pedig az övét szívesen megérintettem volna.
Azért van min hüledezni. A gitár az egyetlen akusztikus hangszer, amelynek alakja elektronikus újjászületésekor lényegesen átalakult. A bemutatott régi nagy márkák: Rickenbacker, Fender, Guild Hofner, Gretsch, Gibson, Epiphon mellett jó néhány meglepetés is feltűnik. Egy pompás meggypiros Jolana (cseh) basszusgitár, ami semmivel sem szerényebb kivitelű márkás társainál, egy csepp alakú fekete Vox, krómcuccokkal telepakolva. Az Eko álmok hangszeréhez méltón csillogó, giccses gyöngyházpéldányai és az American Showsternek a Cadillac designját a gitár formáihoz igazító, metálkék, krómszárnyas, lökhajtásos gyártmánya már az egyéni igényre szabott hangszerek előhírnöke. A Gibson Amerika térképének alakjára formázott egy E-gitárt. Ilyen földrajzi fazont használt a P. Mobil is, amikor Honfoglalás című albumához (1984) kivágatta Magyarországot. A trónkövetelő gitármárkák (Iba–ez, Yamaha, Jackson) nem szerepelnek a kiállításon. (Ha majd egyszer a digitális silent hangszerek múltját is bemutatják, akkor a Yamahával kezdik.)
*
A tárlatot harminc kortárs művész gitár tematikájú alkotása teljesíti ki. A kubizmus a XX. század elején, az absztrakció felé vezető úton már felfedezte magának e formát. A 80-as években a gitáros figurája, a koncertek látványvilága foglalkoztatta a festőket, mint ezt a német Helmut Middendorf zenei események szétrobbanó energiáit hatalmas ecsetcsapásokkal megörökítő képein is láthatjuk. Bár Barnaby Furnas három szép akvarellt is festett egy "szikrázó" rockkoncertről, még sincs hitelesebb kép erről a nehéz témáról Middendorfénál. Az én kedvencem azonban Steven Shearer több száz amatőr gitáros portréfotójából összeállított hatalmas tablója. Az otthonaikban pengető ismeretlen sztárjelöltek, viccelődő kezdők, széplelkek, reménytelen öregfiúk és ványadt tinédzserek láthatók a GITÁR "fogságában" - tökéletes!
Emlékezzünk, szerény hangszertudással is elboldogult a 60-as években az önkifejezésben erős és akaratos tehetség, sztárrá is válhatott, és a gitárok istene még a Hall of Fame kapuját is kitárta neki, de a maiaknak csak szezonális award show-k megcsíphető mulandóságát kínálja fel. Szájbarágós tanulságként, de élvezetesen összegzi Christian Marclay a gitározás helyzetét: videomunkájában egy kierősített üzemmódban gépkocsival vontatott, tehetetlenül vergődő, rettenetesen zúgó, jajveszékelő hangokat kiadó elektromos gitár agóniáját dokumentálja.
Go Johnny Go! Die E-Gitarre - Kunst & Mythos: Kunsthalle Wien, megtekinthető március 7-ig
