„Az én képeimnek csak szeme van, Norbi szobrainak pedig nincs arca” – Kovács Lola festő

  • rés a présen
  • 2016. április 8.

Snoblesse

A Tekintettel arra c. tárlat április 19-ig látható a Vízivárosi Galériában.

rés a présen: Jó ideig távol éltél a fővárostól. Milyen hatással volt ez a munkáidra, és a visszatérés milyen impulzusokat adott?

Kovács Lola: Született pesti vagyok, sosem töltöttem pár hónapnál többet a fővároson kívül, sőt egy időben nagyon is elmerültem benne. Aztán hét évig éltem a családommal egy pici faluban a Káli-medence szélén. Hatalmas flash volt a valódi világban, a növények, a levegő, a föld, a távlatok, a csillagok érzékelhető jelenlétében élni. Kiderült például, hogy a november nem a depresszió ötven árnyalata, hanem egy elképesztően finom japán tusrajz, és a növények a téridő leglátványosabb lakói. Szerintem sokkal mobilisabbnak kellene lennünk, mert minden élethelyzet más megoldásokat kíván. Most úgy alakult, hogy újra a fővárosban vagyok, ez is egy állomás. A régi szakmai kapcsolatok megmaradtak, talán azért is, mert a képzőművészeti élet eléggé lassú víz. Az időközben történt szürreális változások pedig ugyanúgy érintettek, mint az összes többi művészt Magyarországon.

false

rap: Mely témák foglalkoztatnak a leginkább?

KL: A témák úgy kapcsolódnak vagy inkább hurkolódnak egymásba, akár a varrócérna. Mindig újra felbukkan egy régebbi szál valami váratlan helyen. Az óriásira nagyított szemeket több mint tíz éve festem, és még mindig látok benne távlatokat. A növények újabban kezdenek főbb szerepeket követelni maguknak. Az átlátszó hordozókkal folytatott kísérletezés a legizgalmasabb része a munkámnak. Plexilapokra festek, damillal hímezek, a semmiben lebegő valamiket tükrözök. Régi fotókat rendezgettem, és akkor vettem észre, hogy már a főiskolai évek alatt is csináltam átlátszó üvegmunkákat, csak közben teljesen máson járt az eszem. Ebből is látszik, mennyire szépen kerüli a művészet a tudatosságot.

rap: Mit kell tudnunk a Tekintettel arra című új kiállításodról?

KL: Ez egy közös kiállítás Kotormán Norbert szobrász barátommal. Volt már alkalmunk együtt bemutatni a munkáinkat, és azt hiszem, most is érezhető az összhang; a munkáink jól érzik magukat egymás társaságában. Az én képeimnek csak szeme van, Norbi szobrainak pedig nincs arca. Ő is kísérletezik most olyan fejekkel, amelyeknek üvegből készített szemei lesznek. Szóval, végül mire is vagyunk tekintettel? Ez egy igazán humanista nézőpont. Április 19-ig látható a tárlat a Vízivárosi Galériában, melynek Olescher Tamás a vezetője, neki köszönhetem a meghívást erre a kiállításra.

rap: Milyen technikával dolgozol?

KL: Alapvetően festő vagyok, nagyon szeretek festeni a klasszikus értelemben, olajfesték, vászon, lehetőleg minél nagyobb méretben. Szeretem az anyagok tapintását, szagát, mozdulását, keveredését, az ecset húzását… Minden kép olyan, mintha legelölről kéne kezdeni újra és újra. Nincsenek kialakult, begyakorolt módszereim.

rap: Mi mással foglalkozol a festés mellett?

KL: Tárgyakat, installációkat készítek, fotózom, és csináltam pár performanszot is. Friss fejlemény, hogy 6–17 éves gyerekeknek tartok művészeti foglalkozásokat. A velük töltött idő mindig inspiráló, és arra is rákényszerít, hogy tisztázzak magamban jó pár dolgot. A gyerekeim, Mira és Milán is részt vesznek ezeken az órákon, és nagy élmény, hogy milyen harmonikusan tudunk ilyenkor együtt dolgozni a hétköznapok dzsungelharcaihoz képest.

rap: Hol láthatunk téged még a közeljövőben?

KL: Most éppen nincs kitűzve konkrétum, de ha nagyon hiányoznék, a gyerekkorom egy fontos színtere látható a Ludwig Múzeumban, a Képtaktikák című kiállításon, amely a Makói Grafikai Művésztelepet mutatja be a hetvenes évektől. Nekem személyes időutazás, a külső szemlélőnek izgalmas kordokumentum és egy nagyon érdekes, változatos grafikai anyag. És most, hogy végre lesz időm, kimegyek a Ligetbe a fákhoz, remélem, ott találkozunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.