Párizs legújabb múzeumának története Mauritius egyik napsütötte strandján, egy műgyűjtő és egy polgármester találkozásakor kezdődött - mintegy tizenöt évvel ezelőtt. A két Jacques - a műkereskedő, világutazó és múzeumi kurátor Kerchache, illetve az 1995-től francia köztársasági elnök Chirac - egyaránt az arts premiers, vagyis a kezdeti, eredeti művészetek rajongója. Barátságuk, egy esztétikai koncepció és a hozzászegődő politikai akarat eredményeképp idén nyáron megnyílt az Európán kívüli népek műveit és civilizációit bemutató Musée du quai Branly, azaz a Branly rakpart Múzeuma. A mintegy háromszázezer darabból álló gyűjtemény eddig az egykori gyarmatbirodalom fénykorában létrehozott két nagy párizsi múzeum (Musée de l'Homme, Palais de la Porte Dorée) tulajdonában volt. A kollekciók egyesítésének és egy új szemléletű kiállítás tervének bejelentése nyomán hozzáértő antropológusok és etnológusok feltehetően sorozatban gyártották Jacques-ék vudubábuit. Az eredmény: a két patinás intézményt felújították, egyik a Bevándorlás Történelme Nemzeti Központjának ad majd otthont, míg a másik némi fazonalakítás után az ígéretek szerint továbbra is generációk kedvenc múzeuma lehet. Illetve a quai Branly, amelynek jobb nevet nem sikerült találni, hiszen mégiscsak a földrajzi kategóriákból lehet a legkisebb baj.
*
De mit is tud majd ez a múzeum, amit elődei nem? Mire vágyott a két Jacques, és mi lett belőle? Az aulában található emléktábláról rögvest megtudhatjuk, Jacques Chirac - nemes egyszerűséggel - "igazságot akart szol-gáltatni" Afrika, Ázsia, Amerika, Ausztrália és Óceánia népeinek. Kétségtelenül nem volt könnyű dolga. A lassan kibontakozó terv először a francia tudományos élet érintett csoportjainak bősz ellenállásába ütközött, majd évekkel vetették vissza a pénzügyi gondok, s mi tagadás, Chirac saját politikai tábora is nehezen emelkedett fel a nemes szándékhoz. Ha a sajtó épp kiskorú afrikaiak kitoloncolásának botrányától hangos, ha a gyarmatosítás pozitív hatásainak iskolai oktatása mellett kardoskodnak a kormányzó párt képviselői a parlamentben, nehéz közben zavartalanul ünnepelni e kultúrák új szentélyét. Kétségtelenül éppen Chirac volt az, aki törvénybe iktatta a rabszolgaság történelmi bűnének elismerését, ahogy évekkel ezelőtt ahhoz is volt bátorsága, hogy a francia állam nevében bocsánatot kérjen a Vichy-kormány tetteiért. Az ősi művészetek elismerésének látványos gesztusai bizonyosan gyakran segítették diplomáciai célkitűzéseiben. (Miközben szinte univerzális népszerűségre törő nemzetközi szerepvállalása nyomán egyre gyakrabban éri kritika azért, mert saját népe iránt kevésbé látszik érdeklődni.) És műtárgyak iránti rajongása kellemetlen helyzetekbe is sodorhat egy államférfit, ha például nagyon nehezére esik visszaadni egy ajándékba kapott szobrocskát a jogos tulajdonos mali múzeumnak, mintegy másfél évvel azután, hogy hivatalosan felhívták figyelmét: a tárgy lopott. Az is nehezen kimagyarázható, ha a távoli civilizációk jogaiért gyakran szót emelő politikus két szónoklat között felkéri nigériai kollégáját, "ajándékozzon" múzeumának három, előzőleg kb. 450 ezer euróért vásárolt műtárgyat, melyekről sajnos szintén kiderült, hogy illegális úton kerültek a belga piacra. Bár Stéphane Martin, a quai Branly főigazgatója szerint azért döntöttek a megvétel mellett, mert fontos volt megmutatni a Louvre közönségének, hogy Periklész korában az afrikaiak is remekműveket alkottak. Azaz a Louvre az a Louvre, de ki ismeri Nigéria fővárosát?
*
"A tárgyat akarom látni. Nem a tárgy történetét. (...) A szem történetét" - az idézet a 2001-ben elhunyt Jacques Kerchache-tól származik, akinek szellemi hagyatéka konkrét formában is ránk maradt: a Louvre Pavillon des Sessions nevű részének hét termében. Mintegy száz műtárgy, magyarázatok és feliratok nélkül, egymagában áll. A nagystílű, de visszafogott eleganciával kiállított és megvilágított, többnyire szemmagasságban elhelyezett alkotások talán sokkal jobban jártak, mint Periklész bármely kortársának művei a szomszédos folyosókon. Egy nyolcadik teremben az interpretációk szolgálatába állított multimédia-eszközöket böngészhetjük, miközben a kurátor portréja fut a központi képernyőn. A Pompidou Központ 1985-ös Picasso/Afrika kiállításán és egy évtizeddel korábban a New York-i Modern Művészetek Múzeumának Primitivizmus a XX. századi művészetben című tárlatán is közreműködő Kerchache műve lélegzetállító. És valószínűleg sokakat előre elrettentett az akkor még csak papíron létező quai Branlytól.
Hat évvel azután, hogy a Louvre állítólag kissé kelletlenül, de helyt adott a jövőbeli projekt e kirakatának, végre látogatható a teljes készletéből kb. 3500 darabot kiállító épület vagy még inkább terület, ahogy tervezője, Jean Nouvel fogalmaz, akinek már áll egy múzeuma a Szajna-parton. Az 1987-ben megnyílt, leginkább pupillaként táguló-szűkülő, vascella-szerkezetekkel borított üveghomlokzatáról ismert Arab Világ Intézetének rafinált egyszerűsége majdnem totális ellenpólusa a quai Branly színekben, formákban, különféle anyagokban és felületekben tobzódó világának. Ez utóbbi minden extravaganciája ellenére szinte rejtőzködik az Invalidusok és Eiffel tornya közt, a hetedik kerület arisztokratikus negyedében. (A múzeumról részletesebben lásd Az út című keretes írásunkat.)
*
A többek között Kofi Annan és Claude-Lévi Strauss részvételével, és persze Jacques Chirac lelkes vezényletével lebonyolított hivatalos megnyitó vendégei között ott volt Eloi Ficquet Nyugat-Afrikára szakosodott antropológus-kutató is. Õ - bár bízik abban, hogy idővel javulhatnak a körülmények -, elkeserítőnek tartja, hogy annyi pénz és energia ráfordítása után a kiállítótér kicsi, szűkös, zsúfolt. A gyűjteménynek korábban helyet adó múzeumokra valóban ráfért volna egy generáljavítás, de nem volt gond végigvezetni bennük egy iskoláscsoportot. Nevetségesnek érzi, hogy a fennen hangoztatott univerzalista célkitűzések ellenére "Ázsiából például szinte teljesen kimarad Kína", és elhibázottnak Jean Nouvel barlangparafrázisát. Avítt és leegyszerűsítő beidegződéseket idéz; végső soron annak a politikai akaratnak kirakata, amely saját céljai érdekében sajátítja ki más kultúrák produkcióit.
*
Christine Hemmet, a quai Branly Ázsia-kollekciójának felelőse kérdés nélkül is védekezik. Az egykor a Musée de l'Homme-ban dolgozó etnológus ma elégedett: szerinte ő tényleg szabad kezet kapott. Rögtön hárítja a puszta esztétizálás vádját is. (Egyáltalán, mi a szép?) Láthatóan azért örül, hogy kiderült, az eredetileg csupasz tárlókra valójában még rengeteg információt rakhatnak fel. Ráadásul, az - egyébként gyönyörű - textileket és öltözékeket tároló vitrinek falára vetített életnagyságú képekkel a tárgyakat viselő embereket is megjeleníthette. A térrel kapcsolatban csak annyit hajlandó mondani, hogy persze előbb volt az építész, aztán jöttek ők, muzeológusok. A kisebbségi kultúrák reprezentációjáról szólva pedig megjegyzi, nem is olyan nagy a különbség a vietnami etnográfiai múzeum nemzeti kisebbségeket bemutató tárlata és az itteni közt. A "másik" idegenségének összetettségét talán leginkább egy vegyes képviseletű kurátorcsoport közelíthetné meg, ha egyáltalán. És az állandó kiállításnak talán nem is célja, hogy mélyebb összefüggésekbe állítson egy tárgyat - arra valók az időszakik meg a médiatár...
S láss csudát, épp egy Hemmet asszony által rendezett "dosszié-kiállítás" az, ami talán kiállná a múzeummal kapcsolatban megfogalmazott kritikák legtöbbjét. A "plató" egyik galériáján Georges Condaminas etnológus vietnami terepmunkájának dokumentumait láthatjuk: az összegyűjtött tárgyakat, fotókat a hozzájuk tartozó jegyzetekkel és filmekkel kiegészítve. Nemcsak a tárgyak és az egykori tulajdonosaik története sejlik fel, de a "megfigyelő" és "megfigyeltek" viszonyáról is szabatos, mégis meghitt utalásokat kapunk. Magyarul: minden megvan. Dialógus, önreflexivitás, diakrónia, szinkrónia - egy kedvünkre rakosgatható puzzle, az esztétikain túli viszonyainkról a Másikkal.
*
Aurélien Gaborit, az Afrika-gyűjtemény néhány generációval fiatalabb munkatársa feltehetően épp az esztétizáló szemlélet titánjaként érkezett a múzeumba. Ám a szerinte is katasztrofálisra sikerült megnyitó óta ráébredt, hogy a látogatók más igényeinek is meg kell felelniük. Újabb lámpákat szerelnek fel (ha ez a kiállított darabokban nem okoz kárt), és a térbeli tájékozódáson túl az érdeklődőknek egyéb támpontokat is próbálnak nyújtani. Gaborit őszinte elismeréssel beszél a Louvre-beli, Jacques Kerchache-féle kiállításról. A tárgyak csupaszon, történelmi-földrajzi-kulturális-vallási kontextusuk teljes mellőzésével való kiállítása szerinte, ha provokatív módon is, de azt a célt szolgálja, hogy megtanuljunk másképp nézni. Valódi műalkotást látni bennük, ahogy egykor Kerchache mestere, André Breton, s Apollinaire-től Picassóig mindazok tették, akik valóban hozzájárultak az afrikai művészet nyugati emancipációjához. De egyetért azzal, hogy a múzeum nem ugyanaz, mint egy galéria, s a platón elcsípett beszélgetésekből máris érzékeli a tárlat pozitív pedagógiai hatásait. Az épülettel kapcsolatban csak jót tud mondani - mégis, egyik kedvence épp az a legtágasabb "építőkocka", ahol semleges vajszínű falak előtt, a talán legnagyobb üres, világos terében két sor dogon maszkot csodálhatunk. Ugyanakkor nagyon reméli, hogy az apró oldalkápolnákra emlékeztető kockák közül azokat, melyekben a megvilágítás és elrendezés révén hatásvadász módon erősödik fel a tárgyak morbid vagy vélt mágikus jellege, hamarosan átalakítják, és semleges, "laicizált" környezetben találkozhat velük a látogató.
Az út
Ha a torony felől érkezünk, egy homlokzatnyi törpedzsungel, Patrick Blanc függőleges kertje jelzi a "más" világok közelségét. A zöld fal 12 méter magas, 200 méter hosszú üvegparavánban folytatódik, ami leválasztja a múzeum területét a rakpart nyüzsgéséről. Mögötte a Gilles Clément rajzolta táj, ahol a párizsi parkok többségére jellemző szigorú geometria helyett nádasok, füves puszta, fás szavannát idéző zugok, dombok. Mire a páfrányok, fák és lugasok terebélyesebbek lesznek, talán egy megfeneklett flottára emlékeztet majd az épületcsoport, amelynek központi darabja alulnézetben egy óriási, a barna és a vörös tónusaiban pompázó, zömök vascölöpökre emelt, kettéhasított bárka. Közvetlenül a szomszédos házak hátsó frontjából bújik elő, a pallószerű átjárókkal hozzákapcsolt három melléképülettel együtt, melyekben a restaurátor-műhelyek, médiatár (180 000 kötet, 700 000 fotó és hangdokumentum), a nyilvános és a szakmai olvasótermek, egy gyerekprogramoknak fenntartott helyiség, irodák, mozi, panorámás tanácsterem kapott helyet. A kert hosszában elnyúló főépület az állandó kiállítás "platója". Északi, Szajna felőli oldalából színes, gigantikus építőkockák állnak ki, belsejükben intimebb tereket biztosítva a kollekció egyes darabjainak - valamint a referensnek különösen kedves két zenedoboznak, melyekben videoinstallációk közepén csücsülve mintha tényleg megmerítkeznénk távoli szertartások egzotikus illúziójában.
Amint a látogató átvágta magát a kerten, és a bárka hasa alatt jegyet váltott, elindulhat Jean Nouvel konstrukciójának szimbólumokkal leginkább terhelt része, a kiállításoknak és a színházteremnek helyet adó múzeum épületébe. A tágas aula közepén az alagsorból kiemelkedik egy 23 méter magas, hatemeletes üvegsiló. Polcainak titokzatos félhomályában látszik is meg nem is a gyűjtemény mintegy nyolcezer hangszere - miközben hallatszik is meg nem is az egyes hangfoszlányokból kevert muzsika, mintha magából a hengerből szivárogna. Az égbe tartó zenefa körül széles fehér rámpa kanyarog, fala fölött hagyott hézagokból rálátni a földszintet elfoglaló idő-szaki kiállításoknak fenntartott térbe, ahol január végéig az a téma, hogyan is láttuk Mi évszázadokon át azt a Másikat, akinek tárgyait néhány kanyarulattal feljebb csodálhatjuk. Szabályos ösvényünk közben szeszélyesebb formát ölt, félhomály köszönt be, majd szinte teljes sötétség - fekete erdő, barlang, anyaméh - megérkeztünk a bárka gyomrába. 4900 négyzetméternyi, szinte osztatlan tér, amelyben néhány óriási hernyóra emlékeztető, barna bőrrel fedett amorf alakulat kígyózik. Dudorjaikban kis szerencsével elüldögélhetünk, az interaktív képernyők többórányi anyagában kutatva. A hernyók belső falán tematikus antropológiai szösszeneteket találunk, a mozgássérültek számára is érzékelhető formában.
Mondhatni, ennyiben összegezhető a tágabb összefüggések ábrázolása a központi tárlaton, amelynek rendezőelve elsősorban a földrajzi maradt, és egyik legfőbb szempontja - Kerchache és a Pavillon des Sessions nyomán - az esztétikai. Két galérián kisebb tematikus kiállításokat találunk az állandó gyűjtemény anyagából, és kortárs képzőművészek installációit. A harmadik galéria pedig a multimédia Bábele.
