A hatvanas-hetvenes évek német - mindenekelőtt nyugat-berlini - avantgárd zenéje jóval sokszínűbb annál, mintsem leszűkíthetnénk arra az irányzatra, aminek legismertebb képviselői a Tangerine Dream (TD), Klaus Schulze vagy az ún. "düsseldorfi iskolához" sorolt Kraftwerk. Az akkortájt gomba módra szaporodó formációk közös ismérve a határtalan kísérletező kedv volt - aminek persze logikus következménye lett, hogy előbb-utóbb valamennyien eljutottak a szintetikus hangokkal való bíbelődésig. Amiket ugyan nem a német experimentalisták használtak először, de közülük kerültek ki azok, akik idővel kizárólag mesterséges hangokra építették zenéjüket.
A kezdetektől a legkülönfélébb irányokba tájékozódó zenészek - mint a Can együttest alapító Holger Czukay (Karlheinz Stockhausen tanítványa) vagy Edgar Froese (TD), Ralf Hütter (Kraftwerk), Manuel Göttsching (Ash Ra Tempel) - generációjának közös élménye az volt, hogy a rock and roll, a blues hagyományait nem érezték elegendőnek az önkifejezéshez. Az a vitalitás és változatosság, ami az akkori német kísérleti könnyűzenét jellemzi, voltaképpen erre a lázas önazonosság-keresésre vezethető vissza. Rövidebb-hosszabb ideig majd' mindegyikük a kortárs komolyzene, illetve a hatvanas évek végén meghökkentő újdonságnak számító minimalista struktúrák felé fordult. ("Azzal próbálkoztam, hogy a zenémben összehozzam Stockhausent Chuck Berryvel" - nyilatkozta a nyolcvanas évek elején Klaus Schulze.) Ezekből, valamint a free dzsessz és az akkoriban hódító pszichedélikus zene elemeiből keverték ki sajátos, nemegyszer kibírhatatlanul hosszú kompozícióikat. Nemcsak koncertjeiken improvizáltak (a TD-ben a hetvenes évek legelején például sokszor csak közvetlenül a fellépés előtt döntötték el, hogy melyik hangnemben indítanak, a többit pedig intuícióikra bízták), de korai lemezeik egy része is így készült. A korai Can, Agitation Free vagy Tangerine Dream nagy feltűnést keltett, nyugat-berlini hippiközösségek kedvenc zenekarai lettek, de rögtönzésen alapuló produkcióikkal sokszor buktak hatalmasat. "Almákkal, banánnal hajigáltak minket, hogy elég volt, takarodjunk le a színpadról. Aztán a karzatról valami a klaviatúrámra repült egy zacskóban. Tudod, milyen iszonyúan pocsék meló volt kikapargatni a lekvárt a billentyűk közül?" - idézte föl a TD egyik párizsi kudarcát Froese egy másfél évtizeddel ezelőtti rádióinterjúban.
A TD, Klaus Schulze és a Can Magyarországon is jól ismert, a legnépszerűbb pedig alighanem a Kraftwerk. Három további alapzenekart, az Agitation Free-t (AF), az Ash Ra Tempelt (Manuel Göttsching) és a Clustert viszont elvétve emlegetik csak errefelé. Holott az AF bizarr világa hatott nemcsak a Tangerine Dreamre, de az angol új hullámra is (és ha esetleg ismer-ték, akkor a mi Trabantunkra és Balatonunkra), Göttsching kísérletei nélkül máshogyan alakul például Klaus Schulze pályája, míg a Cluster alapítói (Hans Joachim Roedelius, Dieter Moebius, Konrad Schnitzler) már akkor ambient zenét játszottak, amikor az elnevezés maga nem is létezett; Brian Eno "nem zene forradalmának" éppen a Cluster az egyik hivatkozási alapja (Eno jó néhány lemezt készített az együttessel, illetve a tagjaival külön-külön is).
Amikor az elektronikus könnyűzene jelenkori képviselői a nagy öregek előtt tisztelegnek, kétszeres okuk is van erre: egyrészt a készen kapott zenei megoldá-sokért, ötletekért, a megkerülhetetlenül jellegzetes elektronikus harmóniákért és ritmusképletekért, másrészt azokért a technikai jellegű innovációkért, melyeket mondjuk a TD, a Kraftwerk és sokan mások kezdetben a saját kontójukra, később a nagyobb hangszergyártókkal kooperálva végeztek el.
S hogy mi lett a hőskor reprezentánsaival? Sokan a filmzeneiparban teremtettek biztos egzisztenciát, mint például az AF egyik legtehetségesebb tagja, Michael Hoenig, vagy az AF-ben hajdanán doboló, s később a TD nagy korszakában szerepet vállaló Christopher Franke. Manuel Göttsching vagy a TD-ben kétszer is megforduló Steve Jolliffe azok közé tartozik, akik a legkevésbé szakadtak el egykori zenei világuktól: utóbbi nemrég megjelent koncertlemeze a maga minimalista megoldásaival és Jolliffe jellegzetes fuvolajátékával az irányzat egyik legjobb idei terméke (Poland; Ricochet Dreams, 2006 - érdekessége, hogy Jolliffe az első számba épített egy 1967-ből származó négyperces TD-felvételt). Czukay, Schnitzler vagy Roedelius a kortárs képzőművészeti, színházi produkciók állandó résztvevője és zeneszerzője. Roedelius egyébként dupla lemezes válogatással rukkolt elő, s aki érdeklődik az elektronikus zene egyik legöntörvényűbb figurája iránt, az nyugodtan kezdheti e reprezentatív gyűjteménnyel (Works 1968-2005; Groenland Records, 2006). Az évtizedek óta megbízható színvonalon dolgozó Klaus Schulze - bár van új sorlemeze is az év elejéről (Moonlake) - fő projektje az utóbbi időkben a régebbi anyagok újra- és az eddig publikálatlan darabok előszöri kiadása. Edgar Froese (mint TD) ellenben valósággal ontja az új lemezeket - ám ezek döntő többségükben csuklógyakorlatok, önismétlések, vagy a legjobb esetben is közepesre sikeredett útkeresések. Jó példa erre legfrissebb, 18 perces maxi CD-je (40 Years Roadmap To Music, TDI Music, 2006). Valószínűleg több nincs már benne - mint ahogyan abban sem, amit "berlini iskola" alatt szokás érteni. Ám ami volt, az nemcsak zenetörténeti kuriózumként érdemel figyelmet, mivel legértékesebb produktumai manapság is leesett állal hallgathatók végig.
