A kitalált hagyomány címmel kiállítás nyílik Péter-Pál napján az új kenyér ünnepének kultúrtörténetéről. A Néprajzi Múzeum tárlata két közhiedelmet is megcáfol: nem ősi magyar néphagyományról és nem is szimpla szovjet átvételről van szó.Mióta az eszünket tudjuk, augusztus 20-án, ezen a magyaros vegyestál-ünnepen körmenetből, vízi és légi parádéból, alkotmányból, új kenyérből és tűzijátékból áll össze a menü. Ember legyen a talpán, aki képes kiigazodni rajta, mit is kéne ilyenkor ünnepelnünk - egy biztos, hogy nem a vakáció végének közeledtét.
Két éve, amikor megjelent Kovács Ákos etnográfus Játék a tűzzel című kötete a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások 15-20. századi történetéről, már tudni lehetett, hogy augusztus 20-hoz is kapcsolódó kutatása szerves folytatásaként hozzálátott a szertartás elválaszthatatlan részének tűnő új kenyér átadása kultúrtörténetének feltárásához (Magyar Narancs, 2001. augusztus 16.). Azóta elkészült munkájának eredménye a Néprajzi Múzeumban június 29-én nyíló kiállításon látható és a - sajnos majd csak késve megjelenő - katalógusban olvasható.
Ha csak belegondolunk a dátumokba, agráripari szakképzettség nélkül is gyanakodni kezdhetünk az ünnep mesterkélt jellegével kapcsolatban: mit is keres az új kenyér az augusztus 20-i asztalon? Hiszen az aratás kezdete - s egyúttal a hagyományos aratóünnep ideje - június 29-e, Péter és Pál napja, amikor még eleve nem lehet új kenyér, ami viszont augusztus 20-ra már rég meg is száradt. Ha valamikor ideje van az új kenyérnek, az július közepe: addigra learatnak, kicsépelnek, s az új búzából őrölt lisztből meg lehet sütni az első kenyeret - a középkorban így is történt, július 15-én vitték az első kenyeret a templomba megszentelni (a kenyér szentsége Krisztusig vezethető vissza, aki a Biblia szerint tanítványainak átnyújtván saját testének nevezte azt).
E népszokásra alapozhatott 1899-ben
Darányi Ignác
földművelési miniszter, aki az aratósztrájkok leszerelése, a "patriarchális jó viszony" helyreállítása érdekében leiratot adott ki az aratóünnepek felújításáról (pontosabban két leiratot, mert az elsőnek nem lett foganatja). Volt is, ahol összegyűltek az aratók, átnyújtották az aratókoszorút a földesúrnak, népies rigmusokban hálát adtak neki a munkalehetőségért, ő pedig némelyik hű cselédjét ki is tüntette. E mesterségesen kreált ünnepnek éppoly direkt politikai funkciója volt (a mezőgazdasági munkabéke megteremtése), mint a 19. század utolsó harmadától a századfordulóig Európa-szerte megrendezett látványos rituáléknak, melyeket a hatalmon lévők találtak ki uralmuk legitimálására - ezt a jelenséget írta le Eric Hobsbawn kitalált hagyományként, innen a kiállítás címe.
A helyi jellegű ünnepségek után az első országos show-ra 1937-ben, Péter-Pál napján Szegeden került sor, ahol a város népművelési titkárának, Hübner Józsefnek a javaslatára az idegenforgalom fellendítése érdekében megrendezték a Magyar Kenyér (egyes tudósítások szerint újkenyér) ünnepét. Ceremóniamestere a fővárosból érkezett Paulini Béla, a néprajzi hitelességet szabadon kezelő
Gyöngyösbokréta-mozgalom
atyja volt, aki 1941. július 27-én a második új kenyér ünnepét is levezényelte a szabadkai Hitler téren, ahol Horthy Miklóst köszöntötték új kenyérrel - itt persze nem a kenyér, hanem Bácska visszacsatolásának megünneplése volt a lényeg. A győzedelmes Horthyt ugyanazokkal a "népies" külsőségekkel fogadták, mint 1945-ben a Kecskemétre bevonuló Rákosi Mátyást.
Ha a szónoklatok változtak is - az 50-es évek elején még kulákokat emlegettek, idén majd nyilván az európai uniós kihívásokat -, a látvány gyakorlatilag ma is ugyanaz. Vezető elvtárs/úr ingujjban, népviseletbe öltözött leány és legény, nemzeti szalaggal átkötött, méretes cipó (ami nélkül kisgazda szeánsz végképp elképzelhetetlen a rendszerváltás óta). A 80-as évek egyik augusztus 20-i parádéján a Dunából feljövő, oxigénpalackos búvárok hoztak új kenyeret a párt- és állami vezetőknek. Ennyire mulatságos példát mostanában sajnos aligha láthatunk az ideológia eltűnésére, a rítus teljes kiüresedésére, de hogy maga a kitalált hagyomány mennyire eleven, azt a 2000-es millenniumi ünnepségeken készült több száz amatőr fotó is bizonyítja: ezeken mind új kenyeret ad vagy vesz át, szeg meg a helyi főember. Spontán hagyományként él hát tovább a valaha felülről diktált szertartás, nyilván, mert a Szent István-napi ünnepnek - ami maga is kitalált hagyomány (1891-ben iktatták törvénybe, nemzeti ünneppé téve egy katolikus vallási ünnepet) - szüksége van az új kenyér átadásának világi toposzára. A kiállítás dokumentumok és tárgyi rekvizitumok segítségével vezet végig az új kenyér ünnepének történetén. Nem szólja le azokat az embereket, akik számára máig az életet jelenti a gabonatermés, de figyelmeztet arra - s egyáltalán nem lényegtelen, hogy éppen a Néprajzi Múzeumban -, hogy nem ártana óvatosabban bánni a hagyománynyal, hiszen ha az elmúlt száz év során a néprajztudomány mint olyan kritikusan viszonyul az aratóünnep, majd az abból kialakított új kenyér ünnepe politikai célú felhasználásához, akkor ma talán nem kéne magyarázgatni, hogyan is született.
Sz. T.
