Kár, hogy a kazamata a mozgásérzékelős-ijesztgetős ágyúkkal műszaki okokból nem látogatható. De van helyette más attrakció: a 17. századi ágyúöntő műhely és bemutatóterem, melynek júliusi átadását majd’ kilenc év régészeti feltárás és rekonstrukció előzte meg. Alapjait levéltári források és geofizikai felmérés segítségével találták meg. Helyreállították a korabeli csúcstechnológiát jelentő lángkemencét, valamint a súlyos öntvények mozgatására szolgáló, mintegy hét méter magas, ácsolt fa emelőszerkezetet és a fúróberendezést. Mindez a várkertbe jól illeszkedő, nagyvonalú és modern építészeti térben, egy falamellákkal árnyékolható hatalmas üvegkalitkában kapott helyet (az eredeti műhely külső megjelenéséről amúgy sincsenek források).
A műhelyt I. Rákóczi György alapította. A fejedelem Lórántffy Zsuzsanna hozományaként 1616-ban jutott a sárospataki várhoz, amelyen jelentős fejlesztéseket hajtottak végre. Új bástya épült, megerősítették a templomot, emeletet húztak a kastély keleti, majd déli szárnyára, elkészült a reneszánsz lépcső és erkély, a híres Lórántffy-loggia. Ennek ellenére a vár állítólag nem tartozott a fejedelem kedvenc rezidenciái közé: levelezésében zúgolódik, hogy a neje erkélyéhez vezető lépcső a falon kívül húzódik, így a pórnép mindig tudja, mikor megy asszonyával hálni. A másik, hogy az 1631-től nagy forgalmat bonyolító ágyúöntő műhely közel esett a lakószárnyhoz, és a kiszűrődő lárma és bűz zavarta az uraság nyugalmát.
Ha már a nyíregyházi Lego-gyár működésébe nem pillanthat be a közönség – ami a kelet-magyarországi turisztikai potenciál értelmetlen elpocsékolása –, akkor legalább az ágyúöntés négyszáz éves technológiáját ismerjük meg! Korhű viaszfigurák teszik élményszerűvé a szikár műszaki leírásokat (mint a vetített kisfilmből kiderül, a marcona jobbágyok karszőreit szálanként ültették be), ám a munkafázisok sorrendje korántsem evidens. Szerencsénkre egy készséges muzeológus eligazít – ettől függetlenül érdemes volna megszámozni az életképeket.
Tűztér, fémfürdő
Az első lépés a majdani öntvény-nyel megegyező „pozitív” elkészítése. Előbb egy fatengelyre rozsszalma kötelet tekertek, amelyre több réteg agyagot hordtak fel, gyenge tűzzel folyamatosan szárítva a rétegeket. Ezután folyékony viaszréteg következett, ami megakadályozta, hogy a minta az öntőformába ragadjon. Viaszból formázták az egyedi díszítéseket, feliratokat, címereket is – az ágyúk közt nem volt két teljesen egyforma. Erre építették fel az öntőnegatívot, és az újabb, vastagabb agyagrétegeket erős vasabroncsokkal fogatták körbe, hiszen az öntésnél óriási nyomást kellett elviselniük. A súlyos öntőformát az öntőaknába állították, ahol a köré töltött föld vagy homok tartotta függőlegesben.
A pataki bronzolvasztó kemence ún. lángkemence volt. Ez a korábbi típusoknál hatékonyabban működött, mivel az alul lévő tűztérből a lángokat a kemencetorkon keresztül az olvasztótérbe vezették, ahol a levegő folyamatosan cirkulált. Az ércet két oldalajtón hányták a boltozatos olvasztótérbe, és itt távolították el a fémfürdő felszínéről a szennyeződéseket is. A folyékony bronzot a csapolónyíláson keresztül az öntőformába eresztették. Egy nap hűlés után kiásták a földet, és kibontották az öntvényt a negatívból. A folyékony bronzzal érintkező agyagréteg levésése különösen nagy szakértelmet igényelt, az értékes öntvény könnyen elpattanhatott.
Ha azt hisszük, kész, lehet durrogtatni, tévedünk. Hátravan még az utolsó heroikus mozzanat, a fúrás. Bár az ágyúcsövet a belé helyezett mag („vasbél”) köré öntötték, így keletkezett benne járat, ám ennek méretét pontosítani kellett. Az öntvényt a csigás emelő segítségével, ágyútorokkal lefelé lassan ráeresztették a forgó fúrószárra. A fúrót a nagyobb öntödékben járomba fogott állatok hajtották, itt emberi erő. Az ágyúöntés nehéz, az egészségre ártalmas feladatait rabokkal vagy jobbágyokkal végeztették. Ha az új öntvény a próbalövéseket is kiállta, az öntőmester is megkaphatta a pénzét.
I. Rákóczi György a három részre szakadt országban Bécsnek és Isztambulnak is be akarta bizonyítani, hogy képes felszerelni várait – Sárospatakot, Tokajt, Munkácsot, Pocsajt – a kor legmodernebb tűzfegyvereivel. A manufaktúra 1648-ig, a fejedelem haláláig, kis megszakításokkal folyamatosan üzemelt. Több tucat ágyú mellett tíz harang is készült itt. Ezután megszűnt a jelentősége, egy 1672-es tűzvész után végképp az enyészeté lett. A 17. század végi–18. század eleji urbáriumokban romként szerepel, mely az 1800-as években, a külső vár angolparkjának kialakításával került teljesen a föld alá.
A 2006-ban kezdődő feltárás során nemcsak a műhely, de egy hozzá kapcsolódó lakószoba alapjait is megtalálták, mely talán az öntőmester vagy egy inas szállása lehetett. A műhely alatti pincében régészeti leleteket: öntvény- és öntőformadarabokat, agyagedényeket és a pincelépcső alá gondosan elrejtett 16. századi dugipénzérméket állítottak ki.
Nyitva: hétfő kivételével 10.00–18.00
