A Tölgyfa Galéria mindenképpen azon kultikus helyek közé tartozott Budapesten, ahol a rendszerváltást követő évek eufóriája a legnagyobb koncentrációban volt tapasztalható, akárcsak a Tilos az Á!-ban vagy a Szerb utcai Egyetemi Színpadon és sok más, akkor még bőven kidobó- és beugrómentes helyen.
A legendás Bodor Ferenc igazgatta "Tölgyfa", a Magyar Iparművészeti Főiskola (ma már Egyetem) kihelyezett Vizuális Nevelési Központja, tanárképző tanszéke, állandó kiállítóterme és a pinceklub afféle nyitott légkörű, valóban szabad szellemű pontja volt a városnak a fiatal "iparosokkal", az egyetem designer- és építészhallgatóival, progresszív hangú előadóival és a művészeti iskolák környékén megszokott sokszínű sleppel, mely egyébként nemegyszer kígyózó sorokban várakozott bebocsátásra a Reimholz Péter-féle "klasszik" posztmodern - mellesleg Aldo Rossira emlékeztető - piros kaputorony előtt. Ez utóbbiról mellesleg egyik-másik építészetkritikai bennfentes egyenesen azt állítja, hogy célzott fricska volt Reimholztól, mégpedig annak az Ekler Dezsőnek címezve, aki épp a Tölgyfa tőszomszédságában lakik, s egykor jó barátja volt az immár Kossuth-díjas Reimholznak, akivel a nyolcvanas évek végén az akkor itthon progresszívnek számító posztmodern építészet eszméit propagálták még nagy egyetértésben, egyebek mellett az akkoriban épp Eklertől vezetett tölgyfabeli építész-kerekasztalokon.
Mit ad isten, a posztindusztriális korban már üresen álló ipari ingatlanok újrahasznosításának első fázisára oly jellemző, az alternatív kultúra különféle formáinak is teret adó Reimholz-féle architektúrát most éppen az Ekler Dezső tervezte új irodamonstrum, a zengzetes nevű Margit Palace váltja fel. Az egykori járműjavító helyén végül tehát nem kulturális célú beruházás, nem a város zsúfoltságán enyhítő rekreációs zóna épült, hanem
a büró életstílus
egy újabb, többé-kevésbé arctalan emlékműve, amely a legjobb esetben sem teremt új esélyeket a 21. századi városi köztér egyre kívánatosabb növelésére, hacsak az egyelőre üresen álló, Ekleréktől passzázsnak kigondolt egykori üzemcsarnok nem lesz valóban boltokkal és kávézókkal rakott sétálóutca. Az efféle ügyekért elsősorban persze nem az építészek felelnek, vagy legalábbis nem egyetlen építész önmagában. Magyarországon az építészek rövid távon ugyanis vajmi kevéssé tudják befolyásolni az ingatlanpiac folyamatait - ezen csak egy hathatós, szakmailag megalapozott és jó kommunikációs stratégiával támogatott fellépés segíthetne, a közelmúltban nem korrumpálódott figurák, tehát döntően fiatalok vezetésével. Mert mégiscsak tarthatatlan állapot, hogy a rövid távú, tisztán az extraprofit jegyében dolgozó üzleti logika minden más szempontot rendre érvényteleníthessen, ráadásul úgy, hogy a témában érintettek egy jelentős része beletörődötten, más részük pedig cinikus nyugalommal asszisztál a cseppet sem kedvező fejleményekhez.
A Margit Palace esetében persze nem csak a beruházóra fogható bajokkal van dolgunk. Mert bár Ekler állítólag összeveszett partnereivel, valljuk meg, az épületegyüttes alapvetően azért mégiscsak az eredeti tervezői szándékot tükrözi. Különösen problematikus az egykori galéria helyén épült, a kockához mérten kevésbé jól sikerült Rubik-csodára, a csavarós Bábel-toronyra emlékeztető épületrész, ami sehogy sem ízesül a tőle nagyban elütő egyéb traktusokhoz. Egyenesen aggasztó például, miként is hasad fel a Tölgyfa utcai fronton ez a szerkezetkészen még csak-csak izgalmasnak tűnt
pöfeteggomba,
amint a fenntarthatóság jegyében megőrzött remíz ódon téglafalaival találkozik. Ez a hasadék remek példája annak, hogyan lehetklasszikus "nem-helyet" (non-place) létrehozni, ahol maximum a szélkavarta avar és nájlonzacskók, de nem emberek fordulnak majd meg, ha egyáltalán. Nem kevésbé mondvacsinált formalizmus jellemzi a pöfeteg kalpagját, a kőburkolattal fedett tömeg tetejére biggyesztett gömbölyded bádogtetőzetet sem, ami egyébként csöppet Skardelli arénáját idézi fel. Szó se róla, itt az Ekler kedvelte "építészeti nagyítás" egy, a szombathelyi főiskolai könyvtár tervéhez mérten nem túl szerencsés példájával állunk szemben. Míg a szombathelyi tervben az egymáson elforgatott könyvek felnagyításának tulajdonképp bombasztikus ötlete végül is szellemes formában testesült meg, addig a Margit Palace felnagyított tölgyfarönkje, különösen a rideg burkolat és
a fantáziátlan nyílászárók
barátságtalan összhatásának köszönhetően, meglehetősen bizarr eleme a környék architektúrájának. Hogy ez a torony mennyire nem kapcsolódik szervesen - legfeljebb alaprajzi logika szerint, avagy csupán egy-egy kitüntetett nézetből - az épületegyüttes egészéhez, mi sem bizonyítja jobban, mint a harmadik irodatraktus Tölgyfa és Fekete sas utcai sarkán emelkedő - El Liszickij Felhővasalóját szerényen megidéző - része, ahol Ekler egy újabb hasítással él, s így az utolsó emelet egy darabja merészen kilóg a járda felé. Mintha nem is ugyanarról az irodakomplexumról volna szó.
De a lényeg ezúttal végképp nem a részletekben keresendő. A Margit Palace-szal kapcsolatos probléma mélyebben gyökerezik. Talán nem minden olvasó tudja Ekler Dezsőről, hogy az utóbbi idők formatervezésének egyik legizgalmasabb nemzetközi pályázatán, az Alessi cég Tea and Coffee Piazza projektjén térségünket ő képviselte a világ legnevesebb építészeinek társaságában. Hogy Alessandro Mendini épp Eklert hívta meg a régió képviseletére, mindenképp nagy dolog. Ha azonban egy pillantást vetünk Greg Lynn, Tom Kovac, Ben van Berkel, Wiel Arets vagy épp Will Alsop munkáira, majd ezek után Ekler teás- és kávéskészletére, szembetűnő lesz, hogy építészünk mennyivel konzervatívabb, mint a kortárs világépítészet többi képviselője. Azzal, ahogy a család eszméjét beleálmodta készletébe, ami egyébként inkább templomot formáz, Ekler tulajdonképp még mindig valaminő posztmodern - az építészetet eszmék reprezentálására képes tevékenységnek tekintő - szemlélethez csatlakozott. Meglehet, a Margit Palace sutaságának okait is itt kell keresnünk.
Szentpéteri Márton
