A 2003-ban létrehozott Kovács Gábor Művészeti Alapítvány a kortárs kultúrát szolgáló legnagyobb magánkezdeményezésként indult. Tíz esztendeje az Andrássy úti Kogart Ház fel is került a budapesti kulturális térképre, s az alapító, Kovács Gábor még két ingatlant vásárolt mellé, egész magánmúzeum-birodalmat tervezve.
Mostanság viszont a palotában alig történik valami. A 2012-es Tihanyi Lajos-kiállítás óta nem volt jelentős tárlat. Jelenleg a Kovács Gábor-gyűjtemény válogatott darabjai láthatók a földszinten, a harmadikra pedig kiállítás helyett az alapítvány stábja költözött. Ingatlanpiaci információk szerint a palota már rég eladó. A hivatalos indoklás szerint új kiállítóhelyet keresnek; nem visszavonulnak, csak átalakulnak, hogy mivé, titok. A szomszédos, 108-as számú házon tavaly adtak túl. Korábban az alapítvány menedzsmentje, valamint az üzleti alapon álló kortárs Kogart Galéria működött itt, és ebben a házban volt a Csernus Tibor-emlékműterem is. Az eredeti tárgyakat azzal a feltétellel kapták meg, hogy állandó kiállítást rendeznek belőlük. De a „Quartier Kogart” koncepciót már 2010-ben feladták, amikor Kovács először bérbe, majd eladta a 110-es számú épületet a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetéből ismert, múzeumát szintén önmagáról elnevező Zelnik Istvánnak.
Vendégek és vendéglátók
Első pillantásra kevés derül ki a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány tavalyi számaiból. Az alaptőke valamelyest emelkedett, a 2012-es 3,59-ról tavaly 3,63 milliárdra, közhasznúságból eredő bevételei pedig 230 millióról 300-ra nőttek. A rövid lejáratú kötelezettségek 7,8 millióról 114 millióra ugrottak fel, ugyanakkor a két évvel ezelőtti 74 milliós veszteséget 2013-ra sikerült 36 milliós pozitívumba fordítani. A személyi jellegű juttatások az évek során 52 millióról tavaly 35 millióra csökkentek. Sem az alapító Kovács Gábor, sem Fertőszögi Péter, az alapítvány kuratóriumának elnöke nem válaszolt egyetlen kérdésünkre sem, így az alkalmazottak számára vonatkozókra sem, de a számokból és a dolgozók beszámolóiból kiderül, hogy csökken a munkatársak száma.
Igaz, az alapítvány Tihanyban egy nem a saját tulajdonában lévő épületben tavaly egy állandó Borsos Miklós-kiállítást rendezett be, és időszaki tárlatokat is bemutat Kovács Gábor és az alapítvány saját gyűjteményéből, kedvenceiből: Munkácsy, Péreli, Csernus munkáiból. Nagyon büszkék a külföldi, szinte kizárólag Keletre exportált kiállításaikra. Azt állítják, egy részük üzleti haszonnal is jár. Itthonról nehéz megítélni, hogy például a kínai Csonkingban bemutatott Szalay Lajos-kiállítás vagy a Nyizsnyij Novgorod-i Csernus-tárlat milyen anyagi és erkölcsi haszonnal jár. Kovács szerint gyűjtési politikájuk is Keletre helyeződik át, bár ennek túl sok nyomát nem látjuk az egyébként példásan feldolgozott és a neten is közzétett, több száz darabos alapítványi kollekción.
A Kogart számára fontos, hogy sikerült nagy magyar közgyűjteményekkel együttműködniük. Nem ment könnyen. A Petrányi Zsolt vezette Műcsarnok elzárkózott, a Szépművészeti Múzeumnak is többször nekifutottak, de Baán László főigazgató szerint nem voltak olyan közös pontok, amikre együttműködést lehetett volna építeni. A Müpával volt kapcsolata, de a Bencsik Barnabás vezette Ludwig Múzeumot már nem is kereste. Hamarosan megtalálta viszont a patinás, ám képzőművészet terén meglehetősen inkompetens Nemzeti Múzeumot, mely pénz híján kongó termeibe szívesen befogadta a kogartos kiállításokat. Legutóbb Hódmezővásárhelyen, a Tornyai József Múzeumban rendeztek kiváló Koszta József-kiállítást, ahol Lázár János mondott köszöntőt. Korábban Gyurcsány Ferenc, Hiller István és Medgyessy Péter is szívesen látott vendég volt.
Beilleszkedési zavarok
Az induláskor Kovács Gábornak és jó barátjának, a kuratórium első elnökének, Tóth Tibornak kevés fogalma volt a kortárs művészeti szcéna működéséről. Bár Kovács akkor már jelentős műgyűjteménnyel dicsekedhetett, kedvence a tájképfestő id. Markó Károly volt. A szépen felújított Andrássy úti villa nyitókiállításának és a ház koncepciójának összeállítására fejvadász cég segítségével kereste meg a legnevesebb kurátorokat, művészettörténészeket. Az eredmény azonban nem tetszett a megrendelőnek, és lesöpörte az asztalról. Túl kevésnek találta a kiállítandó nyolc művet, és egyébként is „falra akasztható” alkotásokat látott volna szívesen. Petrányi Zsolt, a csapat egyik tagja szerint megalázó volt, ahogy a pénzember semmibe vette munkájukat – a testület ezért le is mondott. A Műcsarnok későbbi igazgatója szerint ezután a megalázás második fázisa következett, hogy tudniillik ki sem fizette őket. Szoboszlai Jánosnak, a Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetőjének, az acb Galéria akkori tulajdonosának tíz év távlatából úgy tűnik, a Kogart megtalálta a helyét a magyar képzőművészeti intézmények között, s nem valamely ráerőltetett koncepció, hanem az alapító ízlése, értékrendje vezeti. Annak idején a felkért tanácsadók, így ő is, másfajta profilt kínáltak a háznak. Arra a kérdésre, hogy nem voltak-e túl türelmetlenek és gőgösek a szcénába épp betoppanó Kováccsal, azt válaszolta, hogy miután a Kogart az első nagy tőkeerővel rendelkező magánvállalkozás volt a hazai kortárs képzőművészeti életben, természetes, hogy a hazai intézményrendszer megújításával is foglalkozó szakemberek magasra tették a lécet, és a legprogresszívebb, a magyar művészet nemzetközi integrációját célzó programot szántak a háznak. Szoboszlai ugyanakkor nem tagadta, valóban járatlan volt mindkét fél a kommunikációban, s azt sem, hogy túl nagy elvárások voltak a Kogarttal szemben.
Rieder Gábor művészettörténész szerint nemcsak Nyugat-Európában van bejáratott módszer a szakma és az üzleti szféra érdekeinek összehangolására, hanem Kelet-Európában is megtalálják a közös hangot. Nem is tehetnek mást, hiszen a kortárs képzőművészeti piacot kőkemény üzletemberek (például orosz vagy ukrán oligarchák) tartják kézben a régióban.
Ledényi Attila nagyra értékeli, hogy a kezdeti elutasítás okozta hendikepet néhány kiváló programmal igyekezett ledolgozni a Kogart. Pozitív jelenségnek és jó példának tartja a létrejöttét, és hasznosnak azokat a tanulságokat, amelyekből a hasonló kezdeményezések tanulhatnak majd. Bencsik Barnabás azonban kifejezetten negatív hatásúnak értékeli a Kogart első éveit, szerinte Kovács brutálisan, külső, üzleti szempontok alapján akarta átformálni a kortárs szcénát, éppúgy, mint néhány évvel később Vince Miklós a VAM Design Centerrel. Bencsik szerint a képzőművészeti életnek akkoriban még működött annyira az immunrendszere, hogy rövid idő alatt felismerte a Kogart szakmaiatlan motivációit, és nem volt hajlandó vele együttműködni. Szerinte az alapítvány kortárs gyűjteménye és kiállításai nem követtek semmilyen komolyan vehető szakmai koncepciót.
Kovács nem értette meg, hogy nem sértheti vérig a szcénát uraló megmondóembereket, akik egyébként is gyanakodva és lenézéssel tekintettek az egykori kakasszéki büfés fiából 16. leggazdagabb magyarrá lett bankárra. Akinek esze ágában sem volt elfogadni a kortárs képzőművészeti szakma játékszabályait, mint egy interjújában mondta: „vagyok annyira fafejű, hogy a magam útját járom”. Megtartotta ugyan az évenként jelentkező, a Képzőművészeti Egyetem végzőseit bemutató csoportos tárlatokat, de kiállításpolitikájában csalódottan elfordul a kortárstól. A Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállításait mintául véve, az MNG együttműködésével, szakembereivel, műtárgyanyagával a 20. század nagy nevei köré építették fel a Kogart-brandet.
A legsikeresebb tárlata 2008-ban volt, Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása, mely 50 ezer látogatót vonzott. Minden évre jutott egy-egy szakértő kurátor által rendezett, katalógussal kísért, szakmailag is elismert tárlat: 2010-ben Márffy Ödön, 2011-ben Egry József, 2012-ben Tihanyi Lajos műveiből. Nézőcsúcsát 2006-ban és 2007-ben állította fel a ház, évi százezer látogatóval. Az alapítvány gyűjteményépítésének súlypontja is elkerült a kortársról, immár egészen az 50-es évekig, az Európai Iskoláig nyúlik vissza, ezért vásároltak Borsos Miklós-, Szalay Lajos- és Csernus Tibor-hagyatékot.
Hiller milliói
Amikor kezdett befutni a ház, Kovács újabb botrányt keltett. 2007-ben elérte Hiller Istvánnál, hogy évi 50 millió forintot kapjanak a Kortárs Művészeti Gyűjtemény építésére. Kovácsék ehhez az alaphoz az állami forrás dupláját tették hozzá szponzori pénzként. Az öt évre tervezett, de csak három évet megélt programban 2008 és 2010 között 220 kortárs magyar képzőművész 320 alkotása került a gyűjteménybe, 320 millió forint értékben, amiből 107,5 millió forint volt az állami hozzájárulás. A teljes 50 milliót csak az első évben sikerült igénybe venniük. Az állam nagy keservesen fizette ki az ígért összeget, ráadásul Kovácsékat terhelték a feldolgozás és bemutatás költségei is. A kollekció az alapítvány tulajdonába került, Kovács mint alapító nem veheti ki. (Az alapítvány ezen és saját gyűjteményén kívül Kovács Gábor kollekcióját is kezeli, annak tulajdonjoga természetesen az alapítóé.)
Hiller kulturális politikájának vezérfonala akkoriban az állam és a vállalkozói szféra együttműködésének segítése volt. A projekt ennek a kudarcát is jelentette. Hiába mozgatott meg jelentős magántőkét, hiába válogatták az alkotásokat neves szakemberek, köztük Hegyi Lóránd, Szücs György és Wehner Tibor, hatalmas volt a felháborodás. A néhány milliós műtárgyvásárlási kerettel gazdálkodó múzeumok vezetőit ette a sárga irigység, hogy a közgyűjtemények világában csillagászinak számító összeget a milliárdos parvenü Kovács Gáborhoz hajították, ráadásul egy elég esetleges gyűjteményépítésre.
Spirituális szempontok
Kovács Gábor első nyilatkozataiban arról beszélt, hogy azt szeretné, ha néhány éven belül önfenntartóvá válna a ház. Ez soha nem következett be, az alapítónak egy-egy nagyobb projektre mindig pótlólagos forrást kellett biztosítania. Igaz, az alapítványnak nincs ingatlan vagyona, a Kogart Ház Kovács tulajdonában maradt, és a házban működő vendéglő jövedelme sem az alapítvány kasszájába folyik. A kiállítóhelynek a 3 milliárd forint kamatain kívül elsősorban művészettel összefüggő vállalkozásokból kellett volna fenntartania magát, kiállításokat rendeznie, és gyarapítania a saját gyűjteményét. Ez pedig a 2008-as válság után valóban lehetetlen küldetés. A ház előadás-sorozatokkal, tanfolyamokkal próbált pénzt keresni, ezekből végül csak a festménybecsüsképzés maradt talpon. Próbálkoztak műtárgyszállítással is, de itt sem rúgtak labdába a piacon, ahogy külföldi és vélhetően hazai tárlataik sem hajtanak számottevő hasznot. Ráadásul Kovács üzletei sem mennek olyan jól, mint régen, s a ma kormányzó elittel sem olyan jó a kapcsolata, mint a baloldallal. Az alapító elfordulni látszik a művészettől. Inkább spirituális alapítványt gründol, és égi jelekre figyel: Sopronbánfalván meditációs központot hozott létre.
