A különös ebben nem is az önkényuralmi jelkép történelmileg inadekvát használata, félrecsúszása, a sematikusan nagyvonalú viszony ahhoz a korszakhoz, amelyet Kádárról neveztünk el, hanem az, hogy 2011-ben a tettlegességhez vezető mértékben provokatív lehet fotójának megjelenése a steril múzeumi környezetben.
A magyar neoavantgárd művészetet amúgy nem igazán foglalkoztatta Kádár János személye. Az is csak most, a Centrális Galéria Kádár-kiállítása után tűnik föl, hogy Erdély művének megvolt az évfordulós aktualitása, ami alapos történelmi motivációként állhatott keletkezésének hátterében: 1972-ben Kádár János éppen hatvanéves volt. Aczél György és a történészek egyetértenek abban, hogy a hanyatlás, a tudatos öregedés ekkor kezdődött "az uralkodó" (Fehér-Heller-Márkus kifejezése) személyes és politikai karrierjében, összefüggésben azzal, hogy Brezsnyev nyomására ugyanebben az évben a gazdasági reform leállítására szánta rá magát. Születésnapi beszédében maga is úgy érezhette, hogy korszakhatárhoz érkezett, és ezen a korszakhatáron valamiféle számvetéssel kell előállnia. Amivel pedig neki lelkiismeretileg számot kellett vetnie, életének fő eseménye, az árulás, 1956 és Nagy Imre emléke, amely nem csak a legutolsó, 1988-as, már nehezen artikulált próbálkozásának centruma - élete folyamán többször, leghosszabban 1972-ben is megpróbált saját hivatalos dogmájától egy kissé eltávolodva, nyilvánosan beszélni róla.
Az 1972-es beszédből érdemes hosszabban idézni: "Súlyos, kritikus helyzet, tudományosan ellenforradalom, mások érzésvilága szerint forradalom" - mondja engedékenyen 56-ról, majd így folytatja: "Van egy másik meghatározása: az nemzeti tragédia volt. A párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az egyes emberek számára. Én úgy veszem, ha abban a kritikus évben és az azt követő néhány évben tudtam használni, akkor az nem hiába volt." Akárcsak az ENSZ 1960-as közgyűlésén, amikor kijelentette, hogy helyesen és lelkiismeretesen cselekedett 1956-ban, most is ragaszkodik saját történelmi szerepének morális támadhatatlanságához: "amit én csináltam, meggyőződésből csináltam", és bár akkor ugyan kevesen értették, abban reménykedik, hogy később meg fogják érteni. Kádár abban bízott, hogy az a program, amelyet kezdetben tűzzel-vassal, a visszaszivárgó Rákosi-apparátus tagjait legyűrve és Hruscsov barátságát élvezve, a nyomor, az otthontalanság felszámolása és a modernizáció érdekében véghezvitt, megvalósítva a huszadik század magyar történelmének sajátságos, keleti, ám jóléti államreformját, mindez fel fogja őt menteni az utókor erkölcsi bírálata alól.
A Centrális Galéria objektivitásra törekvő, dokumentatív kiállítása nem biztos, hogy szolgálni tudja ezt a megértést, de a hiba nem a kiállításban van. Az olyan, amilyennek lennie kell: több napra való hanganyag, nyomtatott archívumi források, személyes tárgyak, kortársi visszaemlékezések és a történészi recepció mind össze vannak gyűjtve. A századik születésnap idején a személyiség kerül előtérbe - Kádár mint történelmi konstrukció helyett Kádár, az öninterpretátor, aki a népszónok, a ripacs, az államférfi, a komoly fiatal munkás, a kultúraidegen, az éhező zabigyerek, az óvatos reformer, a cinikus, a megtört öregember, a szerető férj, a nép barátja őszinte és őszintétlen szerepeiben egyaránt megjelenik. Ha pusztán műfajilag nézzük, Erdély technikája, a montázs a legadekvátabb módozat ennek az ellentmondásos komplexitásnak a leírására, amely éppúgy tagolta a korabeli magyar köznapokat, ahogy a kép mutatja: a politika és a magánélet antagonizmusára. Ezt a kettőt Kádár maga is igyekezett különválasztani, és bár sokszor tűnik úgy, hogy saját életéről fecseg, beszédei mögött egy puritán, zárkózott ember húzódik meg, aki azért kérkedik primitivizmusának látszatával, mert tudja, hogy primitívnek gondolják, olyannak, akinek döntéseit élete során gyakrabban befolyásolta a félelem, mint a bátorság.
Kádár retorikája és habitusa azonban nagyon sokat változott az évtizedek során, annak ellenére, hogy végig ragaszkodott bizonyos állandó toposzok fenntartásához (néha igen plasztikusan fogalmaz: "reakciós sakálok, kapitalista kizsákmányolók és az egész reakciós banda"). Nagyon tanulságos összevetni a közvetlenül 1956 után keletkezett beszédeit a későbbiekkel, amelyeket minden esetben saját maga írt, a megszólítástól a befejezésig. 1957. január 1-jén még "az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoportról" beszél, akik mellé odahelyezi Horthyt és az amerikai imperialistákat, akiknek a legyőzéséhez segítséget kért és kapott "a magyar nép legönzetlenebb barátjától, a Szovjetuniótól". (Kádár rendszerének legitimációja ebből a két forrásból ered: 1956-nak mint ellenforradalomnak a legitim leveréséből - kialakítva belőle az önigazolás modelljét -, illetve a bolsevik hagyomány és a Szovjetunió kizárólagos világrendjének a követéséből.) Ugyanezen személy öt év múlva, az enyhülés idején kijelenti: "Harcolni fogunk a dogmatikus gondolkodás és a szektás magatartás ellen", ami annál is könnyebb, mivel a személyi kultuszt már felszámolták. Az 1963-as amnesztia idején tartott beszéde egyértelműsíti a kádári rendszer fő elvárásait: még az 56-osoknak is megbocsát, ha munkával hajlandók beilleszkedni, és tiszteletben tartják a szocialista vívmányokat. Ellenkező esetben lesújt, mert - ahogy 68-ban, a csehszlovákiai megszállás idején viccelődött a Harisnyagyárban - "valakiket be kell csukni időnként...", ugyanis "nem lehet felhők közt élni, hőzöngeni meg kísérletezni".
Kádár János, a kulturálisan merev és konzervatív pártvezető, akinek ugyanez az óvatossága vezetett a nyolcvanas évek gazdaságpolitikai csődjéhez, nem volt az értelmiség barátja, feszengett a köreiben, és megkönnyebbült, ha megszabadult tőle. Létezett is egy szűk, marginális csoport hőzöngőkkel és kísérletezőkkel, az underground legradikálisabb köre, Erdély Miklósé, amelyet megfélemlített, üldözött, és amelytől voltaképp megszabadult. A rendőrállam vezetője azonban számtalanszor kijelentette: "Én magyar munkás vagyok" - és ez nem volt pusztán csak retorika, őt nem az értelmiség állapota foglalkoztatta, hanem az arányok érdekelték, a rendszer mellé állítható, gyarapodó, bizakodó, nem éhes (!) kispolgári tömeg. Ezzel a tömeggel Kádár János törődött utoljára, a maga borzasztó, manipulatív, tisztességtelen, tragikus módján.
Centrális Galéria, Bp. V., Arany János u. 32., nyitva július 29-ig
