Mintha az I. világháború után kezdődő "rövid huszadik század", a modernitás eljövetelét ünnepelte volna ez az irányzat, nagyzoló szimmetriáival mintha nem is a felhőtlen optimizmust, hanem magát a vágyakozást fejezte volna ki az aggodalmaktól mentes bizakodásra.
A magyar art deco mögé persze nehéz volna odaképzelni ilyen közérzetet, amúgy is csak részlegesen, töredékesen követte ezt a trendet, és úgy tűnik, inkább csak "kamaradarabokban" - kisplasztikákban, lámpákban, szekrénykékben - jelent meg.
A szépen, szellősen, ügyes kiemelésekkel, csoportosításokkal elrendezett kiállítás valójában azt a benyomást kelti, hogy magyar art deco igazából nem is nagyon létezett. Igaz, a rövid bevezető szöveg sem túlozza el a jelentőségét, amikor az "új összkép" darabjai sorában a klasszikus modernizmus (Bauhaus), a "magyar közízlést mélyen meghatározó eklektika és népies irányzatok" és a bécsi "kifinomult iparművészet" mellé rendelve említi. Az az alkotó pedig, Kozma Lajos, akinek az itt látható bútorai talán a legközelebb állnak ehhez az irányzathoz, saját, karakteres formavilágot alakított ki. Finom fali- és illatszeres szekrényeiről, tükörasztalairól, amelyeknek egyik gyakori formai sajátossága a felfelé szélesedő trapéz keresztmetszet, már-már templomi szentségtartókra asszociál a látogató, az individuum, a magánélet szentségének kifejeződését sejtve bennük.
Két évvel ezelőtt a magyar szecesszió bútortervezőit mutatta be az Iparművészeti Múzeum (vö. Ami összetartozik, Magyar Narancs, 2010. június 17.), és ha fel is tételezünk bizonyos eltérést az akkori és a mostani rendezői koncepció között, akkor is feltűnő az eltolódás a kisebb, kiegészítő berendezési tárgyak felé, ami talán nem csupán a művészek törekvései, hanem a fogyasztói érdeklődés irányának a módosulását is jelzi. Nyilvánvaló persze, hogy egy iparművészeti kiállítás elsősorban magukról a műtárgyakról szól, a legszebbekről, a legeredetibbekről, nem pedig a nagy átlagról. Így nézve viszont különösen furcsának tűnik bizonyos darabok - például a korban divatos "fali maszkok": kicsi, gyakran játékos, karikaturisztikusan megformált kerámiaportrék, amelyeket szélső esetben szinte csak fél lépés választ el egyes vendéglátóhelyek mosdójának eredetieskedő nők/férfiak jelzésétől.
Ugyanakkor mindvégig kellemes benyomást keltenek azok az elegánsan megmunkált, kifinomult formaérzékkel készült kislámpák, hamutartók, cigarettásdobozok, fémkannák és - a modernitás jegyében igen gyakran sporttémájú - kisplasztikák, amelyeket azután különféle országos, sőt nemzetközi kiállításokon is bemutattak. A korabeli filmplakátokkal kibélelt vetítőben ez utóbbiak megnyitóiból láthatunk válogatást - sajnos sokkal inkább az üresen kopogó hazafias áloptimizmust sugárzó politikusi beszédekből, mint magukból a tárgyakból. A legérdekesebb bejátszás egy olyan kiállításról számol be, ahol háztartási elektromos berendezéseket mutattak be. Lehet, hogy az ipari formatervezés ilyen példái nem tartoznak a múzeum gyűjtőkörébe, és az is lehet, hogy akkoriban nem hazai tervek alapján gyártották a vasalókat, tűzhelyeket - tény, hogy a kiállított tárgyak között nem látunk ilyeneket, mint ahogy konyhai, fürdőszobai berendezési tárgyakat sem.
Látunk viszont - a korszak második, Bauhaus-ihlette feléből - kombinált szobát két (fejtől-lábtól) rekamiéval, aljukban egy-egy rejtélyes kicsi fiókkal. Ezt a helyiséget a jelek szerint nappali és hálószobának kell elképzelni, és ez az addig bemutatott bútorokhoz képest szerényebb - de azért még mindig elfogadhatóan polgári - körülményekre utal, jelezve a tiszta, egyszerű vonalvezetés leszivárgását a középpolgárság felé. A határozott élek, finom arányok vonzzák a tekintetet. Például egy sötétrózsaszín gumiszerű anyaggal bevont tetejű íróasztal, hátul, a lapján eltolható üvegablakok alá süllyesztett fiókokkal - legszívesebben odaülne az ember, és máris világos rendben csoportosulna a fejében a sok okosság.
A kiállításnak szemlátomást célja volt, hogy előtérbe helyezze a korszak néhány, ma kevéssé ismert formatervezőjét. Fényképes pályaképpel állít emléket nekik. Így ismerhetjük meg Rév István Árpád néhány lendületes faszobrát, vagy például Pekáry István nevét. Pekáry munkássága azért érdekes, mert az elit modernizmus felszíne mögött burjánzó népies stílusnak (giccsnek) egy finom iróniával, ugyanakkor elfogulatlanul, mosolygós derűvel enyhén túlstilizált változatát tudta szembehelyezni "a nemzeti identitás és hagyomány gyökerei után a népművészetben kotorászók" erőteljes kultúrpolitikai hátszelet élvező igyekezetével. A kiállítás zárásaként megfogalmazott határozott rendezői állásfoglalás szinte visszaparancsolja a látogatót, hogy még egyszer végiglegeltesse a szemét a két világháború közötti magyar iparművészet csúcsteljesítményein, amelyek mind a provincializmus legyőzhető voltának az illúzióját keltik.
Iparművészeti Múzeum, szeptember 30-ig
