Az EASA (Európai Építészhallgatók Szövetsége) nonprofit szervezetnek köszönhetően 1981 óta nyaranta négy-ötszáz európai építészhallgató ismerkedik egymással meg egy kutatási témával valamely ország egy-egy eldugottabb pontján. Megesett ez már a berlini Anhalter Bahnhof megmaradt homlokzata mögött jó húsz évvel ezelőtt, újabban svájci vagy török faluban, de dohányraktárakban a görög tengerparton, mozgó vonaton Dániában, vagy a jugoszláv hadsereg egykori adriai bázisán is. Bár Budapest - a 25 év alatt az első magyarországi helyszín - nem vetekedhet az "eldugott" címért, a kéthetes tábor idei témája delegálta a fővárost - köz:hely, úgy is, mint köztér vagy banalitás. Ha a helyi vonatkozású felvetést vesszük, vagyis hogy a Duna a város legnagyobb köztere, akkor valóban még mindig egy felfedezésre váró "helyről" van szó. (Annak ellenére, hogy Polónyi Károly elég meggyőzően fedezte fel a nyolcvanas évek végén a Dunán rendezett, a folyót és a várost egymáshoz hangoló nemzetközi építészkonferenciáival.)
"Egy köztéren mást is lehet csinálni, mint keresztülmenni rajta" - magyarázza Rab Judit, az egyik szervező, aki éppen a workshopok munkáját összegző táblázatot görgette a notebookján. Az idei tábor bázisa az 1939-ben a Ganz-hajógyárban épült "Kassa", amelyet a hatvanas évek óta csak műhelyhajóként használtak, azóta pedig
lerobbant ipari műemlékként
hevert a Neszmélyi Hajóskanzenben. Bár a tervek szerint színházhajóként üzemelne, a felújításának az EASA-t itthon képviselő Bercsényi szakkollégisták veselkedtek neki, két év heroikus munkával lapátolva össze erre is a pénzt, a szakma és az egyetem támogató semmittevése mellett. Miután számolatlanul estek kútba az ötletek, hogy hol kössék ki (pl. amiatt, hogy a budapesti hajózási szabályzat nem ismeri az ideiglenes kikötő fogalmát), az ipartörténeti monstrumot végül az Erzsébet híd pesti hídfő-jénél ringó Zsófia főhercegné ren-dezvényhajóval kötötték össze. Az utóbbi most először látott együtt számítógépet és párizsis zsömlét.
"Szeretnénk világossá tenni, hogy fontos, hogy mindenki foglalkozzon az őt körülvevő közterekkel" - fogalmazta meg Bőczén Árpád, az itthoni NC ("nemzeti kapcsolat"), miközben a Hősök terére szervezett szombati tömegreggeli logisztikai zavarain próbált úrrá lenni. A franciáktól a litvánokon és beloruszokon át az örményekig ugyanis azon gondolkodik a jövő építészgenerációja a "Kassa" fedélzetén, hogy kisebb-nagyobb tettekkel hogyan mozdíthatja ki a budapesti köztereket tetszhalott állapotukból és a városiakat a közlekedési rutinból. (Míg mindezeket tisztázzuk, mások a rekkenő hőség és a tömegből áramló impulzusok hatására a fedélzeti raklapokon terülnek el. Egy északi karaktert a szemeteszsák megközelítése közben kap el az álom. Kisvártatva a zuhanyzóvá avanzsált fedélzeti kabin oldalán fordul be egy hegesztőmaszkos figura, majd távozik egy riglivas ismeretlen céllal történt rögzítése után.)
A köz:helyek alaphangját egy felnőtt játszótér kialakítására meghirdetett tervpályázat adta meg, helyszínként a Műegyetem két ötvenes évekbeli épülete közötti, jobb időket látott teniszpályát szemelték ki. (A negyedszázados történelem ellenére az EASA-sok csak három éve próbálgatják leendő szakmájukat a gyakorlatban is, tavaly Svájcban kerti pavilont építettek. Akkor egy magyar, most egy görög páros nyert, amely egy hajtogatott, lebegő benyomást keltő, egybefüggő felületet javasolt felnőtt játszótérként installálni. A művi domborzaton víz csobog, fű, fa, virág nő. Ha minden igaz, ősztől használható is lesz.) Aki nem a játszótérrel foglalkozik, az fémhulladék újrafelhasználásával bútoroz be egy józsefvárosi teret, vagy új színekkel változtatja meg egy köztér arculatát (eszköz: tűzfal bombázása festékkel töltött lufikkal), más ideiglenes akciókkal, például led-rohammal vesz be egy helyszínt. Van, aki identitást keres és ad nyomott pólók vagy dobozból kihajtogatható utcabútorok formájában. Mások a félprivát terek természetét dolgozzák fel a Szimpla kertben, vagy azon vannak, hogy előkészítsék a rakpartok átalakítására tervezett fővárosi pályázatot. És egy sor munkacsoport foglalkozik a közterek szociológiájával, pszichológiájával, érzékelésével, hangjaival, történeteivel, forgolódásával a vizuális műfajokban.
Ha már a kizökkentésnél vagyunk, az mégiscsak a saját fedélzeten kezdődik (amellett, hogy mindenkit éltet a remény, hogy ez a város orra előtt zajló ideiglenes köztéri ténykedésben is folytatódni tud). A "Kassa" gyomrában a három emeleten Peri típusú állványzatra installált
négyszáz fekvőhely
az első éjszakától fogva demilitarizált zónák kialakulásának, alsóneműk rejtélyes vándorlásának lehetett tanúja. Persze az sem semmi, amikor az EASA-falu nyolcvanas csoportokban elindul a Keleti felé a Kortárs Építészeti Központba kihelyezett filmvetítésre, vagy sörökkel felszerelkezve egyszerre készül bevenni az éjszakára kibérelt Gellért fürdő legkisebb meleg vizes medencéjét. Az ilyen és hasonló sztorikat nem bízzák a szájhagyományra, hanem az Umbrella című (amikor készen van, akkor megjelenő) EASA-krónika hasábjain örökítik meg. Itt, a vélemények és hírek között - a dunai fürdőzésen kapott kolléga viaskodása a vízirendőrséggel, bírságolás az éjszakai buszon, beszámoló az előadásokról, horoszkóp, túlélési segédlet - található az a feledhetetlen gépi fordítás, amellyel egy vállalkozó szellemű litván az A38 TransGlobal Underground bulihírét próbálta közkincscsé tenni: "The electronic világ-zene vet then starts the industry, when most English tánczenekar yet ahogy honlapjuk writes >>egy vocalist and two dreadnoughts valvular she stood<<É"
(A munkák nyilvános bemutatója az utolsó napon, 5-én lesz)
