"Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Pulára?" - dünnyögi a vicces és másnapos potyautas, akit Nagyvázsonytól a fesztivál legközelebbi falujáig viszünk. Még nem tudjuk, hogy az egyetlen normális lehetőség a helyváltoztatásra. Később aztán megszokjuk, és rájövünk, hogy a legértékesebbek a stopposoktól kapott fesztiválinformációk, végigkísérjük az életüket az előző esti fellépésüktől, a jászolban alvásuktól a hajnali hugyozásukig. A nyitás másnapján érkezünk Pulára, ahol öt éve, amióta
a szakadár falu
visszatért a nyári anyaintézményhez, a Bárka kikötő helyszíne található. Itt nagyon kellemesen fonódik össze a megrendezett és a díszletszerű azzal, ami a kis településből természetesen fakad. A faluház mögötti Bárka kertben rendezett koncertekbe például örökre beszerkesztődött a szomszédos templom harangjátéka, és a 220 éves Szent Flórián-kápolnában látható, özvegy Gáncs Lajosné Tamás Mária szakrális tárgyaiból rendezett kiállítás vidáman megfér a mellette található környezetvédelmi stand szelektív hulladékgyűjtési előadásával. A falunak egyébként már a XIV. században voltak lakói, akik eltűntek, majd 1746 körül mint német ajkú telepesek reinkarnálódtak, de ez sem volt elég feltűnő, mert igazán csak a múlt század hatvanas éveiben fedezték fel őket az átutazók, köztük nyilván a fiatal Márta Pista, a fesztiválapu.
Egy helybeli családnál szállunk meg, erre mondják azt, hogy autentikus. A boltban nincsen laktózmentes tej a gyereknek, viszont frissen fejt tehéntejjel kínálnak, és senki nem kap kiütést. Betekintést nyerünk a marha bontásának titkaiba az alsó épület hentesműhelyében, itt készítik elő az esti Bárka-lakomákat, Újlaki Dénes saját keze alá, megtanulok tócsnit sütni a házigazdától, valamint ébredés után elém rakják a helyi Napló című napilapot, de találok
Náczi hegyi tükör-spiegel
névre hallgató félévi faluértesítőt is. A vendéglátók egész nap sürögnek-forognak, élvezik a "pestiek" társaságát és a jövedelemkiegészítést, ellentétben néhány más vendéglátóval, akik szenvednek a fránya hányási szokásainktól az egy hét alatt. A völgymunkásoknak járó ingyenjeggyel előadásokat néznek esténként, ha nem szól közbe a zivatar. A napi lezúduló víztől lesz izgatóan esetleges a program, tervezni nem nagyon érdemes, főleg, ha a falvak között közlekedő, úgynevezett csigabuszra hagyatkozunk. Nem létezik, hogy az a jármű pontosan odaérjen valahova, vagy fel lehessen férni rá, ezért marad az említett stoppolás, a bicajbérlés vagy a jó öreg gyaloglás, a "százezer lépés Magyarországon" projekt. A sok csapadék miatt egyébként hat év után újra víz csordogál az Eger patak medrében, és köpködi a műemlék vízimalmok lapátjait.
A jó helyezkedésnek köszönhetően nemcsak a háziállatok hadát és a régi parasztházakat, de Bérczes Lászlót, a hely szellemét is mindennap élőben láthatjuk, amint a "Hamlet körúton" elmélkedik, vagy éppen a Bárka Színház új igazgatójával beszélget a színpadon. Nekem a "szegény színház" a mániám, lehet, hogy ezért nem tudok Alföldi Róbert rendezéseivel azonosulni, de itt szimpatikusnak tűnik, ahogy arról beszél, miért nem kellett színészként senkinek, és miért lett ezért inkább rendező. Pár nap múlva egy utolsó előadás (A Nyugat hősei) kapcsán Csányi János, a jelenleg Debrecenben helyezkedő előd is kísért egy keveset a faluban. Naná.
A faluházban, trópusi levegőben éjszaka, miután a Duende nevű Nick Cave tribute zenekar közepesnek mondható koncertje után kitombolták magukat a kölykök és
tehénistállóval álmodnak épp,
megnézem a Mulatság című, mára a Tatabányai Jászai Mari Színház által átvett legendás produkciót. Jézusom, hogy néz ki a benne szereplő három színész! Pepe, Kapa és Szikszai Rémusz - mintha egy cirkusz szemétdombjáról szedték volna őket elő. Nevetséges, ugyanakkor szívszorító, hang nélküli, abszurd mulatság: "Üresek a pajták / Hol vannak a balták / Gyertek ide marhák / Véresek a szajhákÉ" Mucsi és Scherer olyanok már, mint Eperjes, csak vágnak egy pofát, és éjjel kettőkor, álmában is mindenki felröhög. Szikszainak nem lehet könnyű dolga, de századjára is nekifeszül, olyannyira, hogy másnap és harmadnap csak lidokaininjekcióval tud játszani.
A Nem (mindennapi) irodalom beszélgetéseinek helyszíne a Bárka rét. E modorosságtól mentes diskurzusoktól lesz a hely egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul szimpatikus, persze, ha hozzáadjuk még a "rádays" Orbán Gyuri ideiglenes faluközponti könyvesboltossal való méla szóváltásokat. A kedvenc Tolnai Ottó történetmesélő délutánja lesz. Háy János, a helyi ügyeletes író kérdezte a vajdasági kollégát az avantgárdról, az új, nyitott formákról, a palicsi Vértóról, az Új Symposionról, Nagy József színházáról, az identitásról, és nem utolsósorban egy légiósról szóló agykaland. Annak sem volt ismétlés, aki ismeri a Költő disznózsírból című Tolnai-kötetet.
Kapolcsot érdemes elkerülni,
de lehetetlen, ha történetesen pont egy ott zajló programra igyekszik a látogató. Nekünk csak a délelőtti órákban sikerült stresszmentesen bejutnunk a völgyi dzsumbujba a kobucinak hívott híres reggeli miatt. Pirított kenyér, fokhagymás tejföl, kolbászkrém, uborka és paradicsom. Tuti folk és halálbiztos epegörcs, de zseni volt, aki feltalálta. Akik nem gyerekkel és autóval vannak, gyógyító házi pálinkával kísérhetik. A kézművespiac és a játszóházprogramok itt a legnépesebbek, és ebből kiviláglik, hogy Magyarország egyetlen igazán gyermekbarát fesztiválján jár, aki idejön, és bebizonyosodik az is, hogy az amatőr zsonglőrködés újfajta és idegesítő népbetegség, bár a tinédzsereknek jobb, mint a drog. Foglalkozásvezetőkkel is ismerkedtünk, felvettük őket hazafelé jövet a balatoni kékalgás regeneráló fürdésekből. A hátsó ülésen a kiskölyökkel jobban kommunikáltak a szalmabábkészítő lányok, mint velem, igaz, ha másnapos vagyok, a gyerekek is tudják, hogy az autóban inkább hallgatni kell.
Kapolcsból a forgatagot kaptuk tehát, plusz az egykori Hölgyfutárt parafrazeáló Völgyfutár című fesztivállapot, amelynek a szerkesztősége itt jópofáskodik. Az áthallás miatt előtört belőlem egy csipetnyi nosztalgia, ami a magyar avantgárdot illeti, de tévedés volt, elismerem.
Nem a rockzene a főcsapás, a kamaszok miatt mégis kénytelenek vagyunk meglátogatni a monostorapáti legelőt, ahol a hangos koncertek zajlanak. A focipálya melletti színpadon a Kiscsillag és a Quimby zenekart alszom végig fél lábbal egy babakocsiban. Baromi jó lehetett egyébként, mert a fiatalokat hazafelé menet nem lehet lelőni sem. Fektetés után átmenekülök a Bárka kertbe egy Iva Bittova-koncertre és a helyi
Lacihoz kóserszilvára;
ott kísért a rákendrollmúlt a pultban, meg a napi betevő Jarmusch-film a falon. Másnap így nyugodtan nyomhatom a magánjellegű, anyasági bűntudatfesztiválomat.
A legjobb autós félkör a völgyben, amikor Öcs felé hagyjuk el a szállást. A kistestvér falu bejáratánál egy zsidó temető látható. Mint megtudom később, a sír-helyreállítási mozgalom Taliándörögdön kezdődött, ahol a stand up komédiás Szőke András lakik. Az udvarháza, ami 'sök háza néven fut a fesztivál alatt, valaha egy zsidó kocsmárosé volt, aki aztán eltűnt a többivel, ma már jól tudják, vagy mernek emlékezni a helybeliek is, hogy hová. Kegyeletből a három-négy sírkőből kis társadalmi munkával mindjárt száz lett, és az idén a völgyprogram keretében felavatták a második kegyhelyet is. Szőke ezzel a gesztussal visszavonhatatlanul a térség első számú lokálpatriótája és honismereti tudósa lett. Öcsön egyébként idén először zsidó és csángó fesztivál is pörög, a templomban pazar koncerteket adnak a kétféle magyar kultúra zenészei, a faluházban pedig kiállítás nyílt a moldvai Petrás Mária oltár-domborműveiből. A megnyitón a művésznő beszélt, elbűvölően, böjtről, imádságról, a diószéni gyerekkorról, a falusiak féktelen mulatságairól és Szűz Máriáról is. "Gyerekkoromban azt hittem,
Mária az isten,
mert nálunk mindenki hozzá imádkozott".
Etnozenei sokadalom lévén lehetetlen, hogy a faluszéli Kőfejtő színpadot az egyszeri arra járó ne nézze meg. Palya Bea, Dresch, Lajkó Félix fékezhetetlen habzású koncertjeitől gördülnek itt a kövek. Taliándörögd meg a klastrom melletti harcsapaprikásról marad emlékezetes, kapros, szalonnás galuskával. Olyan fesztivál sincs széles e hazában, ahol a gasztronómiai revü ennyire színes volna, főleg, ha a házi készítésű lekvárokat is beleszámítom.
Öcs és Taliándörögd között félúton, két marhacsorda közt található az új helyszín, a helybéliek által csak Szputnyikként emlegetett csoda. Egykor szovjet katonai kommunikációs bázis volt, három akkora parabolaantennával, mint egy hegy, aztán bezárták, és bár minden útról jól odalátni, nem csináltak vele semmit, csak gyártották a helybeliek a kocsmából hazafelé menet az ufós történeteiket. Soha radikálisabb újjáéledést, mint a Krétakör társulat idei bevonulása ide. A Csillagász álma című előadásukat nem sikerült megnézni, mert a sorszám, melyet a napijegy mellett külön igényelni kellett rá, már reggel elfogyott, vagy ha nem, akkor elmosta a szabadtéri performanszot az eső. Délután viszont tudományos előadásokat lehetett szabadon látogatni, vagy csak a fíling kedvéért hevertünk a műholdvevők alatt, de egyszer véletlenül elcsíptük a TÁP színház rémes műsorát. Ami pont attól volt jó, hogy rossz, direkt. Gurultunk a nevetéstől Sickratman dumáin, az általunk csak sérvcsoportnak becézett két "katonás" színész-artista paródiáin, vagy azon, ahogy Kamarás Iván alázza porig magát, és közben komolyan megcsillantja színészkirályi képességeit. Fura dolgok esnek meg a magyar Toscanában, a Művészetek völgye fesztivál kellemes, bizarr káoszában - ezért volna jó, ha lenne mindig, ahogy a szovjet nóta szerint ég is meg anya meg mi magunk is.
Kapolcs és környéke, július 29.-augusztus 4.
