Az Emlékpont épülete hatásosan, a Groningentől Bilbaóig jól bevált jelképképző módszerrel turbózza fel a tanyavilág közepén fasoros tagjait nyújtóztató várost. Nincs más dolgunk, mint Szegedről a szentesi úton hajtani be a városba, s a meglepődéstől csikorgó fékkel megállni a panelházakkal szemben a vásárhelyi Andrássy út (!) egyik sarkába csapódott páncélos alakzat előtt. És rögvest elmormolni egy imát, hogy a képződmény homlokzatán
lábát lógázó Leninnel
együtt nehogy lebillenjen a fekete márványtömbről, egyenesen rá a teraszon békésen kávézó vásárhelyiekre, ne adj isten magával rántva a szederfagylalt színűre festett csatlakozó múzeumépületet is. Mert akkor annyi az épülettestek által alkotott teresedésnek, a benne mellig megmerítkező munkásőrszobroknak, nem is beszélve a 35 történész munkájáról. És nem-különben annyi az itthon értetlenkedéssel fogadott, Bachman Gábor dekonstruktivista építészetével, Rajk László radikális eklektikájával rokon építészet ritka megnyilvánulásának is.
Persze a fémes hasáb nem billen tovább, ezt garantálja az F. Kovács Attila vezetésével profin áthajszolt kivitelezés, és jelképesen efelől biztosítana a Schmidt Mária - Gerő András történészpáros által alkotott koncepció is, amely a város finanszírozásában 700 millióból megvalósított intézménnyel (múzeum? állandó kiállítás? csak egy pont?) "pontot kíván tenni" egy történelmi korszak végére. Azzal, hogy összegyűjt róla "minden ismeretet", és meghallgatja azo-kat a vásárhelyieket, "akik benne éltek a korban", hogy mindez "segítsen az események feldolgozásában". A múltfeldolgozó munka folytatása - a kiállítás fenntartása és az archívum bővítése - alá szintén a város nyúl évi 40 millióval.
És a vásárhelyiek a kiállítás diktálta kronologikus és tematikus rendben szólalnak meg a tanyavilág széthullásáról, a korlátozott vallásgyakorlásról, a hetvenes évek mindennapjairól a Hódikötben, hacsak a vacakoló touch screenek és a hatáskeltésre kiélezett terek beléjük nem fojtják a feltoluló történeteket. A látogató pedig kukoricával töltött műgyanta padlón lépdelve szembesül a fehérgárdisták tragédiájával; majd az utcaszint alatt, a munkásőrök csizmájával szintbe kerülve éli meg a sötét ötvenes évek elnyomását, a továbbiakban pedig már inkább csak mosolyog a főtérről idementett szovjet katona szobrán, amely a felülvilágító ablaktól a hetvenes évek terméig ívelő gesztussal büszkélkedik. Az eszköztár ismert a Terror Háza sajátos történelmi látványkölcsönzőjéből, ahonnan a motívumkiemelésből és -halmozásból építkező kulisszavilággal és az ávós tablókkal együtt a tettes-áldozat dichotómia is leköltözött - de itt, némiképp megnyugtató módon, egy retroelemekkel hígított light verzióval van dolgunk.
A pesti anyaintézményhez méltó módon az Emlékpont is politikai identitásképző szervizt nyújt - lásd a kihelyezett történelemórák céljából fenntartott előadótermet és a két utcával odébb működtetett Emlékpont-irodát vagy pusztán az eladdig névtelen városlakókat múzeumi szereplésre invitáló felhívás tényét. Egy kisvárosban, ahol a városiasság
alig lépi át
a századfordulós főteret metsző utcákat, és kulturális szolgáltatásai legfőképp a mozi és a művelődési központ programjaira korlátozódik, ott egy új kávézó, egy új köztér, egy új narratíva forradalmi városképző tett, s az Emlékpont - még a csúcsra járatott PR nélkül is - e tekintetben tökéletes szolgálatot tesz. A kulturális befektetések erejének felismerése egyébként 2004-re datálódik, amikor a közgyűlés a Terror Háza gyermek-holokauszt-kiállításán felbuzdulva egy Holokauszt Múzeum létrehozása mellett döntött. Lázár János polgármester ennek sikerét látva folytatta az együttműködést az Emlékpont ügyében.
Mi pedig, miután abszolváltuk a Puli elektromos autóval és a Sport büfé eredeti enteriőrjével szelíden lecsengő pszeudotörténelmi élménytúrát, a másik diktatúra áldozatainak emlékhelye felé vettük volna utunkat. A vásárhelyiek rövid habozás után - miszerint ilyen nincs is, illetve az az Emlékpont lehet - irányítottak a zsinagóga felé. A 2004-ben pompásan felújított zsinagóga mögött, az egykori zsidó iskola épületében rendezték be - szintén F. Kovács Attila és Schmidt Mária instrukciói alapján - a holokausztra (más forrás szerint a magyarországi gyermekáldozatokra) emlékező kiállítást. Ez azonban végképp nem több, mint egyszerű kulissza- és idézetkölcsönző munka, ahol gyermekáldozatok és életmentők a Yad Vashem Intézettől átvett névsorai, az imamalmokként installált bádoghengerekre nyomott szemtanúidézetek, az összepréselt ruhák, a gyerek-tárgyvilágot illusztráló vitrin és a Szabó Magdával készült, végtelenül futó videointerjú között valahogy üresen kongott a lokális - a teljes magyar vidéki zsidóságot szinte egyformán sújtó - tragédia.
Miután a városhoz hasonlóan imigyen mi is túltettük magunkat a vakmerő önkényességgel központozott történelmen, nem maradt más hátra, mint Szentes felé kormányozni az autót, és egy jóféle harcsapörköltet borítani a múlt század formatervezett emlékeire.
