Képzőművészet

Nem ismertem őt személyesen, de sokszor láttam a Zene-akadémián, eszerint zenebarát volt, rokonlélek. Most tehát csak abból tudok kiindulni, amit olvastam tőle, noha persze hallottam súlyos betegségéről, aztán az írókollégák gyűjtéséről az elodázhatatlan műtétre. Melytől, úgy hírlett, meggyógyult. Vagy legalábbis nagyban javult az állapota. És most mégis halott. Szívroham vitte el.

Asajátos, semmi mással össze nem keverhető könyvtári légkörért általában három tényező szavatol. Először is a könyvtár mikrokozmosz: mindenkori alapítóinak szándéka szerint a nagyvilág tükre. Csodakamráiban, labirintusainak roskadozó polcain, aprólékos katalóguscéduláiban és számítógépeinek merevlemezén a különféle idősíkok egymásba csúsznak, a történelem egy helyütt, egy időben pihen. A könyvtár ezért a hétköznapi világtól elkülönülő, szakrális tér. Lépjen az olvasó akár a nápolyi Biblioteca nazionale, akár a wölfenbütteli Herzog August Bibliothek, avagy a marosvásárhelyi Teleki Téka fedett tereibe, mindig ugyanaz a misztérium fogadja, a néma mesterek, az azokat fürkésző csöndes olvasók, és persze a megfontolt könyvtárosok világa.

Kortárs középítészetünk számítógépízű monotóniáját kétségtelenül megtöri Rajk László komoly vitákat kavaró Lehel téri épülete. Szakmai körökben sokan ki nem állhatják (lásd a www.epiteszforum.hu korábbi szavazását például), ám akad, aki - épp ellenkezőleg - egyenesen szépnek véli (Martinkó József, Miért szép?, Octogon, 2002/1). A vox populi meg szokás szerint vegyes, mint a savanyúság vagy a pálinka. "Csiricsáré, de legalább kulturált" - fogalmaz az egyik eladó.

Amagyaroknak népmesei hősök kellenek. Kisemberek vagy kis emberek, egyre megy; a lényeg csupán annyi, jöjjenek nagyon mélyről, győzzék le a hétfejű sárkányt, kapják meg a fele királyságot. Hogy csodálni, szeretni lehessen őket. Mert akit szeret a magyar, azt nagyon szereti. Annyira, hogy ezzel a szeretettel élni vagy visszaélni csupán intelligencia kérdése.

Mivel a művészeti, irodalmi, társadalomtudományi stb. folyóiratokat önköltségi áron olyan drágán kéne adni, amennyit a kultúrára szomjazó szűk réteg nem fizetne értük, kialakult a fenntartásukról gondoskodó intézményi háttér.

A filmrendező valamikor most 70 éves, s e kerek évforduló alkalmából életműsorozattal köszönti a Duna Televízió. Van tehát mit nézni, a cseh filmjei már lementek, de kezdődik az amerikai korszak, hát beszédtéma is akad. Amúgy Milos köszöni, jól van, most nősült, felesége csinos harmincas, a mester előtt Karel Gottot boldogította.

Nagy a pörgés a hazai építőiparban. Ha csupán a mennyiség számítana, akkor akár még elégedettek is lehetnénk az ezredforduló újjászülető Budapestjével. Ám ha jobban szemügyre vesszük, mi is történik a fővárosban, lelkesedésünk nyomban alábbhagy.

Megejtő folyamat, ahogy Magyarországon egy velejéig underground zenéből a fősodor oldalvizéhez kapcsolódó divatirányzat lesz, összevissza fél évtized leforgása alatt. A bennfentesek közül kik nyüszítve sírják vissza a hőskort, kik népnevelő-misszionáriusi gerjedelemmel térítenék - egyesek plasztikus kifejezésével élve - a "kereskedelmi over-fos" tudatlan táborát. Úgy tűnik, a drum and bass nevű zenei vírusnak több mellékhatása lehet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szomorúság.

"Az igazat megvallva a végét járja" - jelzi egy kanadai lemezterjesztő az észak-amerikai kontinens komolyzenei piacával kapcsolatban. "Még őszintébben: halott" - folytatja, s noha vélhetjük túlzónak e helyzetjelentést, a vak is láthatja, hogy a világ jelenlegi lemezpiacára ráköszönt a recesszió. Ha pedig kint szívnak, akkor itthon a fal adhatná a másikatÉ - a világ legjelentősebb zenei vására azonban az ellenkezőjét igazolta: úgy tűnik, a magyar zeneexportőröknek akad még bőven keresnivalójuk.

Alapkérdés, hogy mennyire írható le a zene, mely végül is egy szavakkal megfoghatatlan médium. Kömlődi Ferenc és Pánczél Gábor mindenesetre rálépett erre az ingoványos talajra: a Mennyek kapuiban megkíséreltek - a legfontosabb alkotókat

A "szakma" a Corvinban, a közönség a Puskinban ugorhat neki a tavalyi filmtermésnek, miközben a Kultiplex a versenyből kizsűrizett alkotásokat kínálja. Hat nap a sötétben, hogy aztán a hetediken világosabban láthassunk.

Az ünnepek alatt esténként meglepetten tekergették fejüket a járókelők a Matáv budai székházánál az épület fény- és színpompája láttán. Újszerű képzőművészeti műfaj, a raypainting (sugárfestészet) mutatkozott be: napi váltásban négy képet vetítettek az épület homlokzatára. Az alkotók az Ablak a városban címet adták művüknek, noha bátran választhatták volna a "Rés a pannon provincializmus penészes falán" verziót is,

Mi leszünk itt, hogy egy szívemnek oly kedves, régesrégi MDF-szlogent idézzek, amelyből annak idején megtudhattam, hogy megint van egy "mi", amelyben már megint nem vagyok benne. De ebben a "mi"-ben benne leszek; olyannyira, hogy leginkább én leszek benne, meg még néhányan, akiknek fontos ez a színház nevű úri huncutság; merthogy a hatalmasoknak sem pró, sem kontra nem fontos, az immáron a napnál világosabb.