Az ünnepek alatt esténként meglepetten tekergették fejüket a járókelők a Matáv budai székházánál az épület fény- és színpompája láttán. Újszerű képzőművészeti műfaj, a raypainting (sugárfestészet) mutatkozott be: napi váltásban négy képet vetítettek az épület homlokzatára. Az alkotók az Ablak a városban címet adták művüknek, noha bátran választhatták volna a "Rés a pannon provincializmus penészes falán" verziót is,
ám ezzel a javaslatunkkal sajnos elkéstünk.Ahideg téli hangulattal súlyosbított magyar rögvalóságban szívet melengető érzés volt látni, ahogy az amúgy rideg Matáv-székházon és előterén kirajzolódnak az első "nyilvános" hazai sugárfestmény-kompozíció első darabjának kontúrjai. A megnyitó (2001. december 18.) népes, ám jobbára szakmabeliekből (képző- és iparművészekből) álló közönségének idősebb tagjai is lenyűgözőnek nevezték a képet, melynek körvonalai valóban meglepően élesek és tiszták voltak.
Ott álltunk a képben, arcunkon egy kis zöld fénypamaccsal, és bensőnket nemcsak a látvány melengette, hanem a vendéglátók által kínált mézes pálinka és forralt bor is. És tudatosodhatott bennünk, hogy egy hazai premier részesei vagyunk. Azazhogy nem teljesen premier, mert aki járt már partin Frankhegyen, annak nem ismeretlen a raypainting.
A sugárfestészet ugyanis egyértelműen az egyik leghíresebb magyarországi elektronikus zenei eseményhez köthető. Történt, hogy az 1996-os partin a Gödör nevű részen a dekorációra is használt festett vásznakat helyettesítették a nagyméretű színházi diavetítők által vetített képekkel. Ekkor még nem beszélhettünk új és önálló képzőművészeti műfajról, csupán egy praktikus szervezői ötletről. Hogy ebből valami teljesen újszerű is kialakulhat, az a következő években vált világossá a Berkes Dóra és Kozma Péter alkotta Dork & Kozma (www.raypainting.com) számára. "Technikai hátterünk a színházakban régóta használatos díszletteremtő megoldás, mellyel komolyabb anyagszükséglet nélkül, pusztán festett diákkal és nagy erejű fénnyel át lehet színezni nagy felületeket. Új viszont a színvilág, a motívumrendszer, a térformálás módja. E kifejezőeszközökkel próbáljuk közvetíteni az elképzeléseinket egyfajta környezetkultúráról, szinte a várostervezést érintve" - magyarázza Kozma Péter.
Első munkáik során a montreux-i kaszinót, középkori várak belső udvarait értelmezték át már a raypaintingben rejlő művészi program segítségével. Atmoszféra-teremtő képességüket St. Moritzban kétszer is bizonyították, egyszer a Hotel Kulm, egyszer pedig a Hotel Palace volt a nyersanyag. A zürichi kongresszusi központot is sugárfestették, de jelen voltak a technovilág egyik berlini kultuszhelye, a Tresor Club tizedik születésnapján is. Idén pedig Svájc új berlini nagykövetségének megnyitóján szerepeltek. Az Ablak a városban a St. Moritz-i Palace-szal kezdődött Spórák sorozat hatodik darabja.
Visszatérve a Krisztina körúti megnyitóra, Straub Elek elnök-vezérigazgató köszöntője szerényen beékelődött a már emlegetett forralt bor és mézes pálesz felszolgálása közé, majdan megszólalt a zene. Éppen a frankhegyi szervezőktől furcsán is hatott volna, ha elhanyagolják az audioélményt, vagy akár az obligát aláfestő-háttérmoraj méltatlan szerepére ítélik. Ezzel szemben a két hét során tudatosan válogatott, igényes muzsikák egészítették ki a látványt, Bach-fúgáktól és minimalizált tangófeldolgozásoktól Szemző Tibor szerzeményein át az intellektuális ambientig. (Megjegyzendő, a fekete ponyvákkal borított vetítőtoronyból előszilvesztertől komolyabb buli hangjai szűrődtek ki, külön zenével. Mindez a legkevésbé sem volt zavaró: az érdeklődők kíváncsian kukucskáltak a bejáratnál, sőt egy középkorú polgárházaspár egyenesen bekéredzkedett a toronyba, kifigyelni, mint mulat a művészbrancs.)
Bár az alkotásnak szerves és fontos összetevője volt az épület előtti területre vetített részlet, ezáltal válhattunk annak részévé: kisgyerekek hancúroztak a fénycsíkok között. De a fő attrakció természetesen a homlokzaton látható kép volt. Mind a négy témáról elmondható, hogy a hosszú objektumot egy centrum köré épülő képpel próbálták összefogni, s mégis feltűnt a főhomlokzat síkjából kiugró melléképület; mintegy második pólusként kezelve, egyértelműen más színtónust vittek fel rá. Hiába tárult elénk egy óriási "képernyő", nem éreztük szétfolyónak, sokkal inkább egy irányba tartónak, hogy egy szó szerinti kép-zavarhoz folyamodjunk. Egy akváriumszerű házat láttunk, geometriai alapmotívumokkal, amely azonban szándékoltan nem nélkülözte a viszszafogott ünnepélyességet. A legérdekesebb tán a kozmikus és víz alatti világként is felfogható kék, valamint a szimbolisztikus, népművészeti ihletésű, a sík falszerkezetet újrastrukturáló piros téma volt.
Úgy tűnt, a véletlenül odavetődőknek és a vetítés kedvéért elzarándoklóknak egyaránt tetszett a dolog, az emberek kíváncsinak és befogadónak mutatkoztak. Akár nyugtázhatnánk, hogy ilyen remekül debütált nálunk egy minden ízében modern és progresszív művészeti forma, amely a kiállításokra nem járók számára is elérhető, ha nem ordítana a kérdés: miért csak most? Hiszen szoros külföldi kapcsolatai dacára a Dork & Kozma mindkét tagja pesti alkotónak tekintendő, és a raypaintinggel idestova öt éve foglalkoznak. Túl egyszerű lenne a szokásos menekülési útvonalat választva, a pénzt emlegetni, jóllehet egy efféle alkotás valóban nem olcsó, költsége tízmilliós nagyságrendű. Sokkal nagyobb gond viszont a provinciális hozzáállás, a kisszerű kekeckedés, ami mindeddig megakadályozta a mostanihoz hasonló vetítést. (Lásd a Kozma Péterrel készült interjút.) A korlátolt káeurópaiság masszív falán üttetett most egy piciny rés, de illúzióink persze ne legyenek: valószínűtlen, hogy a közeljövőben sorra kapná a Dork & Kozma a megrendeléseket.
Galambos Péter
Zubor Tamás
"Ha nem folyik túl sok vér"
Magyar Narancs: A Matáv találta meg a Dork & Kozmát, vagy önök keresték az itthoni bemutatkozás lehetőségét?
Kozma Péter: Volt egy kisebb, zártkörű vetítésünk a Lidó Szálloda megnyitóján, ahol jelen volt a telefoncég kommunikációs munkatársa is. Valami különlegeset keresett, olyat, ami nagyot szól az év végén. Egyszerre adtak apropót az ünnepek és a közelgő távközlési liberalizáció.
MN: Milyen volt a "mecénás" hozzáállása?
KP: Előremutató. Annyit kértek, a képek legyenek cizelláltak és ünnepélyesek. Ugyanakkor ne a hagyományos karácsonyi-újévi kliséket dolgozzuk fel. Ez találkozott a mi elképzeléseinkkel. Tulajdonképpen a közízlésnek akartak megfelelni, és rájöttek, azt is teljesen ránk bízhatják, hogy ezt miként lehet elérni. Minden megjelent anyagot, hirdetéseket, szórólapokat, meghívókat magunk terveztünk. Átérezték, hogy ez egy szabadtéri kiállítás, s nem csupán egy épületdekoráció.
MN: Szokatlan ez az attitűd Magyarországon?
KP: Sajnos még annak lehet nevezni. Itt egyszer kerültünk nagyobb munka közelébe. Megkerestek minket, hogy a Westend megnyitóján vetítsük be az épületet. De a reklámügynökség végül nem találta elég vidámnak, "pálmafásnak" a tervezett képeket, illetve az építésziroda sem örült volna, ha befolyásoljuk az épület látványát. Ám ezenkívül komolyabb megkeresésünk nem is volt.
MN: Mi lehet ennek az oka?
KP: Magyarországon még nem tanult meg együttműködni a kulturális és az üzleti szféra. Itt nem az számít elsősorban egy kulturális terméknél, hogy milyen minőségű, hogy mennyire jön be az embereknek, a közönségnek, a "hozzáértőknek" és ezzel a finanszírozónak. Sokkal fontosabbak a Nyugaton mellékes kérdések: ki kit hoz helyzetbe, az nekem mennyire barátom, az ellenségemnek mennyire barátja, kinek hoz szavazatokat stb. És ami szintén jellemző: a szponzorok, illetve akiknek "hatalom" van a kezükben, sokszor dafke szeretnék, hogy az ő akaratuk érvényesüljön olyan dolgokban is, melyekhez nem értenek.
MN: Milyenek voltak a visszajelzések? Kaptak ajánlatot esetleg egy újabb hazai munkára?
KP: Ajánlatot nem kaptunk, de a visszajelzések jók. Az embereknek tetszett, és a szponzor is elégedett, ám továbbra is várjuk a véleményeket az info [at] dorkandkozma [dot] com címre. Eleinte naponta körülbelül kétszázan töltöttek a hideg ellenére akár fél órát is a látvány előtt, a vége felé viszont egyre többen. Minden korosztállyal jól el tudtunk dumálni, és sok volt a visszatérő látogató. Úgy érzem, van egy olyan elemi szépsége a vetítéseinknek, mint a napnyugtának és a lobogó tűznek, ami mindenkinek befogadhatóvá teszi a látványt. A sok beszélgetés során kiderült, hogy az emberek nyitottak, a probléma a döntéshozókkal van. De nagyon hibásak a médiumok is. A hatásvadászat elnyomja a tárgyilagos hírközlést, amely pedig alapfeladatuk lenne. Az egyik országos kereskedelmi tévé szerkesztője például azt válaszolta megkeresésünkre, hogy ha aznap, mikor jönnének, nem folyik túl sok vér, akkor rendben. Sokan meg egyszerűen azért nem foglalkoztak vele, mert utálják a Matávot, amihez joguk van, de ahhoz már nem, hogy emiatt ne adjanak hírt olyasmiről, amit a Matáv támogat, és a tevékenységét nem érinti, ugyanakkor művészileg értékes lehet, és érdekelheti az embereket.
