Báró Kempelen Farkas (németesen, ahogy a világ ismerte, Wolfgang von Kempelen, merész, bár kis népeknél korántsem szokatlan affirmatív aktus eredményeként létrehozott szlovák ortográfiával Ján Vlk Kempelen) Pozsonyban született 1734-ben, s pont kétszázhárom éve, 1804. április 4-én (esetleg március 26-án?) halt meg. Nemzetiségéről fölösleges is elmélkedni: nyilván német volt az anyanyelve, mint akkoriban a pozsonyiak többségének, amúgy pedig magyar nemes volt, s persze jól beszélt magyarul, s ezen (meg a németen) kívül még vagy fél tucat nyelven. A jeles polihisztor (sok minden, így a művészetek, az építészet stb. mellett) mindenekelőtt hevesen érdeklődött a közügyek iránt: többek között az ő javaslatára csatolták a határőrvidéket Magyarországhoz, s személyesen is gondoskodott az elnéptelenedett Bánát újratelepítéséről. Három uralkodót szolgált hűségesen udvari tanácsosként, ám a negyediknél, I. Ferencnél kegyvesztett lett - állítólagos magyar jakobinus/szabadkőműves kapcsolatai miatt - s végül nagy szegénységben hunyt el. Sokat köszönhetnek neki a budaiak is: irányította a Várnegyed újraépítését, megoldotta a Vár vízellátását, ráadásul az ő intenciójára helyezték át ide a nagyszombati egyetemet, s ő építtette át Várszínházzá a budai karmelita kolostort is. Élete során figyelemre méltó érdeklődést mutatott a természettudományok és a mechanika iránt - azaz nem csupán a jelenségek tudományos magyarázata érdekelte, hanem az is, miként lehetne az így megszerzett tudást a gyakorlatban is alkalmazni. Sokan Kempelent tartják a modern automatika és robottechnológia egyik atyjának, de a legnagyobb tudományos respektust hangtani, fonetikai stúdiumaival szerezte - jellemző, hogy a hangképzés terén szerzett ismereteit rögvest egy hanggenerátor ("beszélő gép") megépítése során kamatoztatta. Leghíresebb műve azonban korántsem tudományos termék: ez a sakkozógép, amit az automata dobozához rögzített kosztümös, mechanikus "robotról" Töröknek neveztek a kortársak. A mű megépítésére azután került sor, hogy Kempelen - az uralkodónő Mária Terézia társaságában - megtekintette a korszak másik híres gépezetépítője, a francia Pelletier bemutatóját, ahol a feltaláló a mágnesesség elvén alapuló praktikákkal szórakoztatta az előkelő közönséget. A show végeztével Kempelen lekicsinylően emlegette a produkciót, s megígérte, hogy hamarosan egy sokkal eredetibb mutatvánnyal fogja elkápráztatni az udvart. Néhány hónap múlva, pontosan 1770 elején be is mutatta az udvarban a sakkautomatát, mely általános ámulatot keltett. Kempelen amúgy nem titkolta, hogy a Török működése pusztán szemfényvesztésen alapszik, s némi unszolás és leginkább busás anyagi kompenzáció árán fel is fedte a titkot - mint például 1783-ban Nagy Frigyes porosz királynak, aki - egy elvesztett sakkjátszma után - megvásárolta a megfejtést, ami őszintén kiábrándította az uralkodót. Ám ő ennek ellenére sem adta tovább a titkot, ahogy mások sem. A számos, a gépezethez tapadó (hamis) legenda egyike, hogy Nagy Katalin orosz cárnő parancsára építette volna Kempelen, s hogy abban egy amputált lábú lázadó lengyel nemest (katonatisztet) rejtettek volna el, aki egyben a gépezet első kezelője volt. Az sem igaz, hogy a Török minden meccsét megnyerte volna - bár a partik többségét valóban behúzta az állítólagos gépezet, ám az ellenfelek jórészt igen neves amatőrök voltak. Csak hát Napóleont, Benjamin Franklint vagy Nagy Frigyest sem éppen sakktudása miatt emlegeti az utókor. Neves profiktól többször is kikapott a gép: Philidor, a korszak legjobbnak tartott sakkozója például 1783-ban, Párizsban partit nyert a Török ellen, ám az összecsapást minden idők legkimerítőbb sakkjátszmájának nevezte.
Azt persze soha senki nem hitte, hogy a gép önmagától játszana, s Kempelen sem próbált ilyen látszatot kelteni. Jó bűvészként minden mutatvány előtt kitárta a gépezetet rejtő faszekrény ajtajait - szépen sorban persze, amiből már némely kortársak és a mai szakirodalom is arra következtet, hogy ilyenkor a bűvészek között is ismert trükkel a gép gyakorlott kezelője fokozatosan változtatja helyét úgy, hogy egyetlen pillanatban se fedezhesse fel a publikum. Ettől még persze rejtély marad, miként követi a partit az amúgy a sakkban igen képzett és tehetséges operátor, s miként instruálja a bábut. Azért született néhány megfejtés, sokszor igen neves szerzők tollából: 1836-ban például maga Edgar Allan Poe szentelt egy esszét az akkoriban éppen Amerikában turnézó Töröknek - szerinte amúgy a Török kezelője néha belebújik a bábuba, s így közvetlenül ő lép helyette (ezt a megoldást, jó meglátásai ellenére végül elvetették a Kempelen-kutatók). A legvalószínűbb megoldás szerint a bábukba Kempelen erős mágnest rejtett el, így az egyes négyzetek aljára rögzített vastűk mozgása révén követhetők voltak a lépések, amelyeket a gépezet kezelője egy kis sakktáblán rendre rekonstruált. Az operátor egy úgynevezett (mechanikus erőátvitelen alapuló) pantográf segítségével késztette a Törököt a lépések megtételére, s belül gyertyával világított, amihez komplett ventilációs rendszer révén jutott oxigénhez, a füst pedig a török turbánja mögött távozott, szinte észrevétlenül. A Török amúgy sokszor igen agresszív, szangvinikus játékosnak bizonyult: ismeretes például 1809-es schönbrunni, Napóleon elleni játszmája, ahol a nagy hadvezér a gépet tesztelendő háromszor is rosszat lépett, ami után a gép lesöpörte az asztalt (igaz, a megismételt játszmán azután sportszerű küzdelem és tizenkilenc lépés után megadásra kényszerítette a császárt).
Kempelen 1804-es halála után néhány évvel fia, Kempelen Károly eladta a Törököt egy Mälzel nevű bajor mechanikusnak (többek között a metronóm feltalálójának), aki hosszú, immár világ körüli utakra indult a géppel, miközben alkalmanként kereskedett is vele: eladta, majd visszavásárolta Eugéne de Bauharnais-tól, Velence újdonsült (s hamar detronizált) hercegétől. Mälzel és a Török bejárta az amerikai kontinens jó részét, mígnem előbb, egy kubai út során, az operátort vitte el a sárgaláz, néhány évvel rá pedig pedig maga Mälzel is meghalt a nyílt tengeren. A Török utóbb a philadelphiai Kínai Múzeumba került, s azzal együtt égett le a város jó részét elpusztító 1854-es tűzvészben.
