Képben a világ (V. Nemzetközi Rajz és Grafikai Biennálé)

Greff András
1999. szeptember 23.

Képzőművészet

Tizedik évfordulójához érkezett a kortárs képzőművészet Európa-szerte is egyik legrangosabb eseménye, az alkalomhoz illően grandiózus formában, s a hagyományokhoz hűen természetesen idén is Győrött.

Győr

V. Nemzetközi Rajz- és Grafikai Biennálé

A helyszín, mondhatni, ideális: Győr csudaszép, barokkos belvárosának szíve szolgál otthonául a rendezvénynek, annak méreteihez alkalmazkodván öt galéria, amelyek elhelyezkedése igen szerencsés, lévén mindössze egy izmosabb kőhajításnyira állnak egymástól. Dacára a mindenféle nehezítő körülményről szóló híreszteléseknek, a város művészeti rendezvények terén elég jól áll, a biennálét is csak sikerül kétévente tető alá hozni, s a szombati megnyitón a polgármester egyenesen ünnepnapként aposztrofálta az eseményt.

E kijelentés a fő helyszínnek számító Városi Művészeti Múzeum Képtárában (ahol is több mint

ötven ország

alkotásai élnek most békésen együtt) tett kör után nem is tűnt akkora túlzásnak: a feltehetően roppant szigorú - elvégre nem egy esetben csekély számú alkotással kellett reprezentálni az adott ország grafikai művészetének jelenét - nemzetközi kurátorcsoport munkájának köszönhetően a tárlat szinte páratlanul magas színvonalú. Alig győztük. Manapság már bevett szokás a kortárs kiállításokat, fesztiválokat egyszerűen sznob csoportosulások onanizálási paradicsomaként aposztrofálni, s míg ezen fikció azért bizonyos esetekben képes helytállni, itt most szarvashibának minősülne az ezzel való vagdalkozás. Jelen összeállításban ugyanis a magas esztétikai minőség ilyetén - a hatalmas méretekhez viszonyítva pláne szokatlan - koncentráltsága igen erős hatással lehet az egyszerű látogatóra is, napjaink (hazai) kortárs művészeti életére meg pláne. Nem kell részletezni, mekkora jelentősége van egy ilyen szemlének: a látogató a világ egy vastag szeletének képein tekinthet végig, ahol egymás mellett áll mondjuk egy norvég, egy egyiptomi és egy litván alkotás, miket máshol máskor biztosan nem láthatunk. S bár a rendezvény alcíme mesterekre utal, a már több nemzetközi megmérettetésen edződött, tapasztalt művészek mellett ezúttal bemutatkozási lehetőséget biztosítottak a fiatal alkotóknak is.

Kiemelni innen tehát nem egyszerű dolog, így például azt is csak szimplán szubjektív alapokon állva jelenthetjük ki, hogy a három nemzeti tárlat közül a szlovák tetszett a legjobban, szemben a belgával és a japánnal. A kiválasztás és díjazás feladatának súlyát egy nemzetközi összeállítású, szaktekintélyekből és művészekből álló zsűri vette magára, akik a négyszáz alkotást készítő mintegy kettőszáz művész közül ki is emeltek tízet (köztük a magyar Szíj Kamillát), a fődíjat pedig a spanyol Santiago Serranónak ítélték. ´ a majdani hatodik biennálén nyithat önálló tárlatot, ahogyan az egyik helyszín idén is hasonló célt szolgált Constantin Jaxy képeivel. Mi azért másoknak is bőven ítéltünk volna díjakat.

A biennálé képeinek változatossága révén amúgy könnyedén bújik ki az általánosítások alól: itt a hagyományos módszerekkel készült alkotások ugyanúgy képviseltették magukat, mint a modern technológiákat már az alkotás szerves részeként kezelő megközelítések, de tematikailg is a

radikális sokszínűség

volt jellemző. Az azért világosan kiderült, hogy a technikai újdonságok - leginkább a komputer és a digitális fényképezés - bűvöletében elsősorban az amerikai művészek állnak: képeik - melyeknek gyökerei még mindig láthatóan a hatvanas évek pop artjába nyúlnak - mindezen új technológiák felhasználásával készültek. A helyszínen előadást tartó dr. Elaine A. King művészettörténész szerint pedig napjainkban az amerikai kortárs képzőművészek nagyobbik felére igaz az, hogy érdeklődésük elsősorban a technikai újdonságok integrálása felé fordult. Viszont közel sem csak ők élnek az új lehetőségekkel: nem egy olyan képet láthattunk, amelyiknél - ha ezt nem jelezték volna - nem jövünk rá, hogy a "vásznat" emberi kéz közvetlenül nem érintette. Hogy ezen eszközök felhasználásának melyik a legmegfelelőbb módja, már ha létezik ilyen egyáltalán, még nem dőlt el; de éppen ez a kutatás, ez a kísérletezés (kiváltképp a hagyományos és a modern technikák egymásnak eresztése) jelenti a biennálé ezen vonulatának igazi izgalmát. Heves, játékos izgalommal igyekeznek rálépni az egyre jobban körvonalazódó újabb lépcsőfokra. Mindez igaz volt a szigorúan hagyományos eszközök mellett lándzsát törő művészek alkotásai esetében is: közel sem tűntek anakronisztikusnak vagy érdektelenül avíttnak, sőt mindezeknek még a látszatát is messze elkerülték, aminek azért őszintén örültünk.

A kortárs rajz és grafika tehát köszöni szépen, jól van, úgyszólván az egész világon: jó volt látni, ahogy könnyeden ráz le magáról mindenféle korlátot. Személyes meggyőződést helyben vállal, október legvégső napjáig.

Greff András