Táncszínház születik Dunaújvárosban: Könnyed magyarok és az egész világ

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kis Subi éppen hatodszorra nem akarja elhinni, hogy a padokból és asztalból álló alkotmány egy zsombékos: továbbra is csak padokon és asztalon szökell a színpadon. Ciceró - megengedjük - talán idegesebb a kelleténél: nem csoda. Öt hét múlva bemutató, az együttes a hivatásos táncélet legfiatalabb tagjaként a Budapesti ´szi Fesztivál keretében a Merlin Színházban debütál. A próba egyébként gyötrelmes, még a látványába is beleizzadunk.

Az igazi mérföldkövet július elsején érte és hagyta el az egyelőre Dunaújváros Táncszínháza névre keresztelt együttes: ekkor tartották alapító társulati ülésüket, kezükben a formáció létrejöttét hivatalosan is elismerő szakminiszteri passzussal. Hámori miniszter levele egy hosszú és bonyodalmas folyamat i-jére tett pontot: nem kell vernei fantázia, hogy elképzeljük, miféle birodalmakat kell meghódítani ahhoz, hogy egy vidéki városban hivatásos művészcsoport kezdhesse meg működését - s nyugodtan köbölhetjük a lebírandó nehézségeket, ha beleszámítjuk: a táncszínházi forma ritkán alkalmas az olcsó népszerűség hajhászására.

A Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes két éve ünnepelte fennállásának negyvenötödik évfordulóját. Kezdetben színtiszta hagyományápolással és autentikus folklórral múlatták az időt tagjai, nem is akárhogyan: az amatőr divízióban hamarosan a műfaj élvonalában találta magát a gárda. Telt-múlt az idő, fesztiválok, eredmények, ahogyan szokás, ám egyszer csak, nagyjából tizenöt éve, betoppant

Janghy B. Zita

A hölgyemény veretes neve színtiszta játék: négy neves tánckoreográfus rejtőzött mögé. Az "alkotó elemek" sorrendben: az időközben elhunyt Janek József, továbbá Szögi Csaba, Bognár József és Énekes István. ´k úgy gondolták, egy táncegyüttesnek nem feltétlenül csak annyi a dolga a világban, hogy megőrizze és híven bemutassa eleink folklórját. Teátrális elemeket csempésztek a néptáncba, avagy folklórt oltottak a színházba - a végeredmény szempontjából mindegy. E végeredmény a "Dunaújvárosi Műhely"-ként számon (és a szakmában nagyra) tartott közösség. Pontosabban nem csupán Janghy B. Zita szelleme él tovább a mostani csapatban; mint Rácz Attila "Ciceró" a próba röpke szünetében megfogalmazza, a korábbi művek egy része ma is "kötelező tánc" az együttes repertoárjában.

Ez nem meglepő, különösen, ha tudjuk, hogy Ciceró táncosként részese lehetett az akkori csodának: ezen meghatározó alapélmények is teszik, hogy mindmáig az alapítók kijelölte utat járja. Több mint egy évtizede felmerült már a hivatásos táncegyütes alapításának gondolata, ám akkor "nem volt helyzet": hiányzott a fenntartó, a pénz, a döntéshozó akarat. A mindenkori amatőrstátussal viszont együtt jár(t) az a fajta állandó fluktuáció, ami egy idő után szó szerint kibírhatatlan. A fáradságosan

kinevelt krém

időről időre lefölöztetik: a profi együttesek elszipkázták a tehetséges fiatalokat, s lehetett kezdeni mindent újra. No, ezt nem bírta akkoriban a vezetés, fel is oszlott az akkori felnőttcsoport, többen a fővárosban folytatták, leginkább az akkoriban alakult Közép-Európa Táncszínházban. Aztán eltelt két-három év, s Dunaújvárosban megteremtődött az újrakezdés lehetősége. Visszatért az egyik tékozló fiú, Ciceró: irányításával egyre feljebb ívelt a társaság pályája. Mígnem tavaly ismét válaszúthoz értek: vagy létrejöhet egy hivatásos együttes - természetesen a megmaradó, munkáját folytató s egyebek mellett az utánpótlásbázist is biztosító folklóregyüttes mellett -, vagy nincs tovább, Ciceró és a kemény mag abbahagyja.

A súlyos helyzet már-már hollywoodi sémákat idéző hepienddel oldódott meg: az ügy mellé állt - leendő anyaintézményként - a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza, továbbá az önkormányzat és - úgy fest - a minisztérium is. A lényeg: nyár óta gőzerővel folyik a munka, amelynek eredményét október 26-án a Merlinben láthatja először a nagyérdemű Könnyed magyar (Hungarian Light) címmel. A fentiek fényében senki ne lepődjön meg a háromrészes táncjáték koreográfus-alkotóinak névsorán: a Kalandozások korát Énekes István jegyzi, az Emigréjsön sztori Rácz Attiláé, a Ládafia pedig Bognár József munkája.

Nem akármilyen mulatságra

számíthatnak a nézők. Az előzmények és az eddigi munka ismeretében, valamint a bevezetőben említett próba láttán pedig az is kijelenthető: közönség legyen a talpán, akit érintetlenül hagy - a professzionális táncosi kvalitások értelemszerű birtoklása mellett - az az intenzitás, az a sugárzás és jó értelemben vett fanatizmus, ami a társulat jelenlegi tagjait hosszú évek óta jellemzi.

Egyebek mellett alighanem ezek a sajátosságok ragadták meg a dániai - a magát a világ legkisebb nagyvárosaként aposztrofáló - Arhusban rendezett művészeti fesztivál publikumát is. A táncszínház a Maskarás Céh óriásbábos-gólyalábas művészei társaságában, a Szokolay Balázs és Barátai Band kíséretével aratott jelentékeny sikert a Tíz évvel a Fal után munkacímmel rendezett, színtelennek komoly rosszindulattal sem nevezhető kavalkádon.

A siker persze már önmagában is biztató tény, a dolog pluszüzenetét magunk abban látjuk, hogy - dacára annak, hogy speciálisan a Kárpát-medence tradicionális zenei, mozgás- és szimbólumvilágából kiinduló, azt feldolgozó új színházi produkciók létrehozása a táncszínház célja - láthatóan bármilyen kulturális közegben működik a dolog. Ha párhuzamot keresünk, gondoljunk csak a world music irányzatra: sajátos, egzotikus és egyedi -mégis, vagy talán épp ezért, olyan izgalmas.

- boda-nyulasi -

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...