Az igazi mérföldkövet július elsején érte és hagyta el az egyelőre Dunaújváros Táncszínháza névre keresztelt együttes: ekkor tartották alapító társulati ülésüket, kezükben a formáció létrejöttét hivatalosan is elismerő szakminiszteri passzussal. Hámori miniszter levele egy hosszú és bonyodalmas folyamat i-jére tett pontot: nem kell vernei fantázia, hogy elképzeljük, miféle birodalmakat kell meghódítani ahhoz, hogy egy vidéki városban hivatásos művészcsoport kezdhesse meg működését - s nyugodtan köbölhetjük a lebírandó nehézségeket, ha beleszámítjuk: a táncszínházi forma ritkán alkalmas az olcsó népszerűség hajhászására.
A Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes két éve ünnepelte fennállásának negyvenötödik évfordulóját. Kezdetben színtiszta hagyományápolással és autentikus folklórral múlatták az időt tagjai, nem is akárhogyan: az amatőr divízióban hamarosan a műfaj élvonalában találta magát a gárda. Telt-múlt az idő, fesztiválok, eredmények, ahogyan szokás, ám egyszer csak, nagyjából tizenöt éve, betoppant
Janghy B. Zita
A hölgyemény veretes neve színtiszta játék: négy neves tánckoreográfus rejtőzött mögé. Az "alkotó elemek" sorrendben: az időközben elhunyt Janek József, továbbá Szögi Csaba, Bognár József és Énekes István. ´k úgy gondolták, egy táncegyüttesnek nem feltétlenül csak annyi a dolga a világban, hogy megőrizze és híven bemutassa eleink folklórját. Teátrális elemeket csempésztek a néptáncba, avagy folklórt oltottak a színházba - a végeredmény szempontjából mindegy. E végeredmény a "Dunaújvárosi Műhely"-ként számon (és a szakmában nagyra) tartott közösség. Pontosabban nem csupán Janghy B. Zita szelleme él tovább a mostani csapatban; mint Rácz Attila "Ciceró" a próba röpke szünetében megfogalmazza, a korábbi művek egy része ma is "kötelező tánc" az együttes repertoárjában.
Ez nem meglepő, különösen, ha tudjuk, hogy Ciceró táncosként részese lehetett az akkori csodának: ezen meghatározó alapélmények is teszik, hogy mindmáig az alapítók kijelölte utat járja. Több mint egy évtizede felmerült már a hivatásos táncegyütes alapításának gondolata, ám akkor "nem volt helyzet": hiányzott a fenntartó, a pénz, a döntéshozó akarat. A mindenkori amatőrstátussal viszont együtt jár(t) az a fajta állandó fluktuáció, ami egy idő után szó szerint kibírhatatlan. A fáradságosan
kinevelt krém
időről időre lefölöztetik: a profi együttesek elszipkázták a tehetséges fiatalokat, s lehetett kezdeni mindent újra. No, ezt nem bírta akkoriban a vezetés, fel is oszlott az akkori felnőttcsoport, többen a fővárosban folytatták, leginkább az akkoriban alakult Közép-Európa Táncszínházban. Aztán eltelt két-három év, s Dunaújvárosban megteremtődött az újrakezdés lehetősége. Visszatért az egyik tékozló fiú, Ciceró: irányításával egyre feljebb ívelt a társaság pályája. Mígnem tavaly ismét válaszúthoz értek: vagy létrejöhet egy hivatásos együttes - természetesen a megmaradó, munkáját folytató s egyebek mellett az utánpótlásbázist is biztosító folklóregyüttes mellett -, vagy nincs tovább, Ciceró és a kemény mag abbahagyja.
A súlyos helyzet már-már hollywoodi sémákat idéző hepienddel oldódott meg: az ügy mellé állt - leendő anyaintézményként - a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza, továbbá az önkormányzat és - úgy fest - a minisztérium is. A lényeg: nyár óta gőzerővel folyik a munka, amelynek eredményét október 26-án a Merlinben láthatja először a nagyérdemű Könnyed magyar (Hungarian Light) címmel. A fentiek fényében senki ne lepődjön meg a háromrészes táncjáték koreográfus-alkotóinak névsorán: a Kalandozások korát Énekes István jegyzi, az Emigréjsön sztori Rácz Attiláé, a Ládafia pedig Bognár József munkája.
Nem akármilyen mulatságra
számíthatnak a nézők. Az előzmények és az eddigi munka ismeretében, valamint a bevezetőben említett próba láttán pedig az is kijelenthető: közönség legyen a talpán, akit érintetlenül hagy - a professzionális táncosi kvalitások értelemszerű birtoklása mellett - az az intenzitás, az a sugárzás és jó értelemben vett fanatizmus, ami a társulat jelenlegi tagjait hosszú évek óta jellemzi.
Egyebek mellett alighanem ezek a sajátosságok ragadták meg a dániai - a magát a világ legkisebb nagyvárosaként aposztrofáló - Arhusban rendezett művészeti fesztivál publikumát is. A táncszínház a Maskarás Céh óriásbábos-gólyalábas művészei társaságában, a Szokolay Balázs és Barátai Band kíséretével aratott jelentékeny sikert a Tíz évvel a Fal után munkacímmel rendezett, színtelennek komoly rosszindulattal sem nevezhető kavalkádon.
A siker persze már önmagában is biztató tény, a dolog pluszüzenetét magunk abban látjuk, hogy - dacára annak, hogy speciálisan a Kárpát-medence tradicionális zenei, mozgás- és szimbólumvilágából kiinduló, azt feldolgozó új színházi produkciók létrehozása a táncszínház célja - láthatóan bármilyen kulturális közegben működik a dolog. Ha párhuzamot keresünk, gondoljunk csak a world music irányzatra: sajátos, egzotikus és egyedi -mégis, vagy talán épp ezért, olyan izgalmas.
- boda-nyulasi -
