A tömegkultúra klasszikussá váló (vagy vált?) ikonjait ragadja meg Szépfalvi Ágnes. Festményein olyan jeleneteket ábrázol, amik a média hálójában pihenő emberiség majd' összes tagjának ismerősek lehetnek. Szimbolikus tartalmuk miatt ugyanakkor ismeretlenek is, hiszen a képek tartalma narratívafüggő; a legtöbb kép befogadóért kiált, nekünk mutat valamit. A festmények nagyobb része "in medias res" avatja be a nézőt egy történésbe - s e történés dekódolására nincs is szükség, elvégzi helyettünk filmeken edződött tudattalanunk: csak emlékeznünk kell a mindenkori dráma feszültségére, ami keletkezhet bármiből, ugyanazt a lelki-biológiai élményt okozza.
Pop-art - mondhatnánk rögtön, ha a képek távolságtartó realizmusa és a tárlaton látható portrék keresztneveket tartalmazó címe el nem bizonytalanítana. Utóbbiak személyes élményekre utalnak, de a stílus ridegsége ismeretlenségbe taszítja a keresztnevek tulajdonosait. A filmjelenetek szereplői személyes közelségbe kerülnek, az egyes alakok képeslapmesszeségből mutatkoznak a vásznakon.
Szépfalvi munkái a festészet mediális jellegzetességeit emelik ki. Az ábrázolt tartalmakat megfosztja narratív kontextusuktól, ugyanakkor a festészet műfajtörténete által új összefüggésbe kerülnek: személyes, nekünk szóló üzenetté válnak, ami mögött individuális, reális vagy akár történelmi helyzeteket kellene sejtenünk.
Zavarba ejtõ szembesítés ez a kiállítás: viszonyunk a festészettel, a képi közhelyek valós tartalma, az elbeszélés problémája lebeg körülöttünk a térben. De a képek (közvetítő szerepük révén) önmagukat is hiteltelenítik - ezzel elvesztik festményszerűségüket is, s ez, az utolsó paradoxon már az élvezet kárára van. Végül is mit kapunk? Néhány kulisszaszerű képet, melyeken keresztül múltunk olyan részébe révedhetünk, ami nem is a miénk. Persze ez nem is olyan kevés.
Kiscelli Múzeum - Fõvárosi Képtár, megtekinthető szeptember 27-ig
