n Tiéd vagyok - szólt a Nap, és kelt.
Költészet kelletlenül tért magához. ' a Holdat szerette: ősidők óta éjszakai műszakban dolgozott. Különben is: érzékeny bőrét gyilkos erővel perzselték a Nap sugarai. Hát bűnös ő, hogy máglyára vonják?
Meg kell mutatkoznod - szólt a Nap, az ő napja -, elég a fénykerülésből.
Több se kellett Költészetnek, lehányt magáról tógát, tunikát, és pontosan ott, ahol ma a legújabb Nemzeti Színház ékeskedik, hallgatag vagonokká változott. Süthetett a Nap, ő akkor is ott állt szénnel púpozottan a teherpályaudvaron, csillagsátor alatt.
Később Költészet, ráunván a szénporos álcára, átvágott a Soroksári úton, hogy megtisztálkodjék a Dandár utcai gyógyfürdőben. Csak hát hiába állt be a sorba, a páratlan napi férfiak nőnek, a páros napi nők férfinak nézték, így megint az utcán találta magát. A falhoz lapulva haladt. Félt azoktól az emésztő sugaraktól.
Macskaként osonsz? - pirított rá a Nap. - A saját napodon? Hát te sose változol meg?
Költészet nem ért rá szégyenkezni. Éppen elöntötte a nagy érzés: ágaskodó öntöttvas kerékvetőként vágyakozott az úttestbe simuló csatornanyílásokra, és viszont. Maga volt a reményteljes beteljesületlenség.
Engem lerázhatsz, de a művelőidet aligha - tüzelt felé az ő Napja, egyre magasabbról.
Költészet a Mester utcához ért. A platánok alatt furcsa módon, nyitott szemmel érezte, hogy írópultok, íróasztalok, számítógépek és laptopok végeláthatatlan sokaságában folytatódik, száz- és százezer fejet és szívet növeszt, és dől belőle megállíthatatlanul a szó: prófétál, vajákol, gyászol, lelkendezik, tetszeleg, tobzódik, törleszkedik, lázong szünet nélkül. Az ihlet, mint a vér keringett ebben a korokon-tereken átderengő monstruózus testben, mely inkább egy irdatlan nagyüzemre, mint holmi múzsai berekre vagy netán a Parnasszus hegyére hasonlított. A papír és a billentyűzet fölé hajló munkások lant alakú bélyeget viseltek homlokukon. Feladatuk a folyamatosan elröppenő megéneklése volt. Nem élhettek, hogy írjanak, és nem élt életükből éltek haláluk után. A versformák futószalagjára szerelve így készült a zenébe oltott elmúlás, az egyetlen, ami a világban örök. Mint mindenki, aki az istenivel szembesül, Költészet is elborzadt önnön grandiózus hiábavalóságától. Ugyanakkor azt is érezte, hogy ő csak egy a hazárd Idő céltalan vállalkozásai közül.
Vigyázz, mindjárt megünnepelnek - fenyegetőzött a Nap, és mintha nem is a Világosság nevű nagy projekt helyi főszponzora, hanem csupán holmi vezércsillag volna, kalauzául szegődött a Gát utca felé igyekvő autóknak meg a belőlük előcihelődő prominens költőknek, színészeknek, illusztris közéletieknek, valamint a tanító nénik pásztorolta gyereknyájaknak.
Költészet számos alakban, nem mondhatni, hogy figyelte, inkább környezte a készülő ünnepséget. Például az úttesten heverő, kifordult belsejű, kétszemélyes szivacsmatracban. Azután az utca túloldalán hallható beszélgetésfoszlányban: "Bátyám bassza a lányomat. Most mit csináljak? Vágjam le a faszát?" Vagy egy bontástelekre felhúzott téglafal krétafeliratában: "Csilla, miért?" Vagy a szomszédos ház egyik üvegtelen pinceablakában, a két rács közé gyűlő szemét képében. Ugyancsak ő folyt be mint a kerítés lábazatának kavicsbetonja, kicsit odébb, a Ranolder utcában a ki nem vágott kőrisfa tövének hajlataiba két oldalról. És kétségkívül ő lengett a Szigony utca még bontatlan idejében, a sánta palánkra feszített szögesdróton is mint rózsaszín leánykombiné.
Mért akarsz te mindig valóság lenni? Mi ez a dafke? - felhősödött el a Nap arca. - Nőj fel a lehetőségeidhez! Miattad jönnek, a te látásodra, nézz csak körül!
És csakugyan: Költészet minden erőfeszítése ellenére határozottan lírai jelleget kezdett ölteni a környék. A lazaristák templomából keresztrímek fohásza hallatszott, a Vendel utcában leendő rímpárok keresték egymást, a kapualjakban ölelkező rímek rebbentek szét kopogó verslábak közeledtére, a Haller-park szélén bokorrímek bontogatták rügyeiket. Akötött formák erdejében délceg sormetszetek tűntek fel, időmértékes sorok igazították egymáshoz óráikat sietve, tekintélyes hangsúlyaikat számlálták a hangsúlyszámlálók. Az ablakokon ösztövér alexandrinusok hajoltak ki, a fregolikon száradó canzonetták lógtak.
Amikor Marinetti akadémikus költészet napi szonettkoszorúját a Gát utca 3. falán elhelyezett szabad verskampóra akasztotta, valamennyi költő levette kemény kötetkalapját, összevágta kifényesített kötetcipőjét, majd előhúzta mellényzsebéből kendővé olvasott zsebkötetét és azzal itatta fel az elérzékenyülés költői tintacseppjeit. Volt, aki alkalmi disztichont is trombitált hozzá.
Költészet az ezt követő udvari szavalatokat ráhagyta a Napra, ő maga bebújt az emeleten egy fazék töltött káposztába, amelyet egy-egy ág kapor és csombor képében személyesen szorított le, hogy ki ne dagadjon az edényből, majd pár óra múlva bosszantásul a kész étel illatozó gőzfodraként elúszott a még mindig díszbeszédeket hallgató egybegyűltek orra előtt.
Ám amint egy fröccsöntött literátor szájából az a mondat ütötte meg a fülét, hogy "a teológiai idő egyik lehetséges teleológiája az esztétikum mibenlétének", meg hogy "a dolgok névtelen nyelve rokon Istenben", Költészet úgy érezte, valami elpusztíthatatlan méreg árad feléje. Egy ideig szinte kómában hevert, azután szélütötten kóválygott a Pajtás és a Megálló borozók között, végül felpattant a rég megszüntetett 33-as buszra, a Nyugatihoz érve átváltozott váci gyorssá, és meg sem állt Zebegényig. A lemenő Nap utolsó sugarai épp akkor simítottak végig a Duna színén, amikor ő kimerülten a víz fölé lebegett.
", én napom! - sóhajtott keservesen.
Tiéd vagyok! - ragyogta szerelmesen a Nap, majd szó nélkül felszívta azt a fodornyi párát. Azzal alábukott, imádott Költészetével egyetemben.
Halasi Zoltán
