A rendes filmfesztiválokkal összevetve talán itt vetítették a legnehezebben nézhető, legkevésbé élvezetes
és legkevésbé filmszerű műveket. A gyanútlan néző
azt hihette: roma valóságshow-t lát online vagy Tarkovszkijt dokumentumfilmen. Vagy a kettő ötvözetét.
Az első antropológusok az 1800-as évek közepén úgy gondolták, hogy a civilizálatlan népek, a "vadak" az emberiség fejlődésének korai állapotát őrzik. Leírták az őserdei vagy őslakos népek különös szokásait, feljegyezték a családfákat. Az evolúció tételét akarták igazolni a társadalmak fejlődésében. Aztán az 1920-as évek környékén a lengyel származású Bronislaw Malinowski forradalmasította az antropológiát. Egy évet élt együtt bennszülöttekkel a Csendes-óceán egyik szigetén, és olyan módszertant alakított ki, amely a személyes tapasztalatszerzésen nyugszik. Az antropológusok azóta a vizsgált közösségek tagjaként, résztvevő módon, belülről próbálják megérteni a kultúra működését. A munka a nyelv elsajátításával kezdődik, és a rítusok, a rokonsági rendszer, a szimbólumok, a gazdasági csereszférák tanulmányozása a lényege. Az antropológia a társadalmi és kulturális valóságot vizsgálja, és keresi az értelmezéséhez szükséges elméletet. Ebben különbözik az európai, főleg a kelet-európai néprajztól, amely dokumentációra törekszik - kérdésfelvetés és elméletalkotás nélkül.
Mármost a film dokumentációs eszköz, amely a kultúra objektív megfigyelhetőségére épít. Nehéz persze megvonni a műfaji határokat, hol válik el az antropológiai film a rokon műfajoktól, a dokumentumfilmtől, filmszociográfiától vagy a néprajzi filmtől. A néprajzi és antropológiai filmszemlét második alkalommal hozta tető alá Füredi Zoltán kulturális antropológus és Domokos János filmrendező. A Dial‘ktus legérdekesebb kérdése az volt, mennyiben rendelhető alá a film formanyelve a témának. A négy nap alatt levetített kilencven mű közül a fajsúlyosabbak testközelből foglalkoztak olyan aktuális társadalmi problémákkal, mint a fiatalok elvándorlása Erdélyből, a roma kultúra viszonya az oktatáshoz vagy az egyetemisták politikai magatartása. A zsűri legtekintélyesebb tagja Östör Ákos, a Harvard egyetem film- és antropológiaprofesszora volt, akinek Forest of bliss (Az áldás erdeje) című filmje hihetetlenül kifejező képekben mutatta be az indiai Benáresz halotti szokásait. Látásmódja annak idején parázs vitákat váltott ki, de tagadhatatlanul hatással volt a néprajzi és antropológiai filmezés egészére.
Az antropológiai filmekhez több türelem kell, mint más műfajokhoz. Olyan dolgokról szólnak, amelyeket nem lehet jelenetté vagy eseménnyé formálni. Nézni és hallgatni kell, ahogy a szereplők maguk hozzák létre a történetet. A fesztivál legérdekesebb momentuma Szuhay Péter Pászítás - avagy együttélés című alkotása volt. A helyszín a Borsod megyei Szendrőlád; a magyar és roma lakosság éppen keresi a diskurzust. Zavarba ejtő munka: amit látunk, az a problémakezelés narratívája. De a Pászítás volt a szemlén az egyetlen alkotás, amely maradéktalanul alárendelte a filmnyelvet a kutatott témának.
A fesztiválon azok a darabok nyertek díjat, amelyek szakmailag releváns kérdést tettek fel, emellett mégis mozgóképként funkcionáltak. Az egymásba mosódó Erdély-filmek közül kiemelkedett a miskolci antropológia tanszék hallgatóinak (Beregszászi János, Feczkó Ágnes, Gyuris Gábor, Soós Ádám Levente) De majd a jövőbe bevetjük című opusa, valamint a nemrég tragikusan elhunyt Magyar N. Attila munkája, a Hazatérő képek. A Miskolci Egyetemen filmkészítést oktató dokumentumfilmes, Gulyás Gyula tanítványai filmjükben a folklórjáról ismert Szék község munkához és anyagiakhoz való viszonyát vizsgálják. A rendszerváltást követően drámai társadalmi és kulturális változásokon ment keresztül a falu: munkaképes lakosságának 80 százaléka manapság Magyarországon keresi boldogulását. Emiatt a széki családok többsége széthullott, a gyerekek sokaságát az utca, jobbesetben a nagyszülők nevelik. A Hazatérő képek - szintén Székről szól - bravúrosan vizsgálódik az időben. Kása Béla fotográfus húsz-huszonöt évvel ezelőtti képeivel felkeresi széki zenész barátait és szállásadóit. A dramaturgia közös zenélésből és beszélgetésekből építkezik, a jelenből és a fényképek alapján hellyel-közzel még felidézhető, eltűnésre ítélt időből. Tari János néprajzkutató Távoli temploma egy ortodox zsinagógához kapcsolódó közösség életét kísérte figyelemmel 14 éven át. Különböző életutak tárulnak elénk, amikor a Londonból, Tel-Avivból, Jeruzsálemből, New Yorkból visszatérő hívek minden májusban összegyűlnek egykori rabbijuk, a makói Vorhad Mózes sírjánál. Andits Petrától a Menjünk! - talán a fesztiválon egyedül - igazán kortárs antropológiai kérdést tett fel. Az utazás kultúrtörténeti jelentőségét élő és működő jelenségen, az interrailező fiatalok világán keresztül közelítette meg. A film állítása szerint az utazás e formája pusztán önmagáról, az utazásról szól; s e tételt az egy szál hátizsákkal vonatozó fiatalokkal folytatott beszélgetésekkel, a jelenség bemutatásával igazolja.
Tudományos irányultság ide, témához kötődő kifejezési módok keresése oda: a Dial‘ktus fesztivál fődíját olyan film nyerte, amely inkább a filmművészet formanyelvéhez maradt hűséges, semmint a szakma szempontjaihoz. Bódis Kriszta filmjét, a Romani Krist (Cigány törvény) a szakma vegyes érzelmekkel fogadta. Az oláh cigány társadalom erkölcsi hagyományait boncoló film egzotikumként közelítette témáját. Míves operatőri munka, kiforrott dramaturgiai érzék, nagyon szép mozi: ám a témáról már egy-két bőrt lehúztak, s talán ügyesebben is.
Hagyományok, változás és hagyományok veszélyeztetettsége - nagyrészt erről szóltak a fesztivál filmjei. Módszertanilag és stilisztikailag heterogén dolgozatok születtek, de ez nem csoda, hiszen a dogmákat állandóan megkérdőjelező és elvető tudományról van szó. Olyan filmek, amelyek keresik a közösségek szempontját, és próbálják megérteni azokat.
Kollmann András
Uránia Nemzeti Filmszínház, április 19-22.
