Képzőművészet

Ha a mi hazánkba jönnek, az eleven szobrok élete sem fenékig tejfel.

Néhány száz méterre a Potsdamer Platztól szinte észrevehetetlenül húzódik meg Berlin leg­újabb művészeti attrakciója. A II. világháborús betonbunker falai mögött Desiré Feuerle távol-keleti klasszikus művészetet vegyít tabudöntögető kortársakkal. Itt nemcsak a bemutatott tárgyakat válogatják meg, hanem a közönséget is, akárcsak Christian Boros közeli, ugyancsak egy egykori óvóhelyen elhelyezett gyűjteményénél.

A cím kissé megtévesztő, elsőre azt gondolnánk, hogy a nálunk alig ismert német művész magyar kortársakra gyakorolt hatása kerül terítékre. De elég beleolvasni akár a Kassák Múzeumban, akár a Kiscelli Múzeum templomterében rendezett kiállítás életrajzi ismertetőjébe, hogy megbizonyosodjunk arról, ez teljes képtelenség. Karl-Heinz Adler nevű képzőművész ugyanis nem létezett hivatalosan a vizsgált korszak, a szocializmus éveiben.

Közönségcsalogató – mondhatnánk a kasseli Fridericianum előtti téren álló, hatalmas Parthenon-modellre, amelynek acélvázát sokezernyi könyv, konkrét könyvtest borítja. Látványos, bravúros és egy kortárs művészeti kiállításon, ahol kéttucatnyi helyszínen százhatvan művész munkái láthatók, mindig kell olyan „közönségmunka”, amit le lehet fotózni.

Dollármilliókat ér a raktári kincs.

Több mint százezer látogató nézte meg a Modigliani-képeket, mire bezárták a kiállítást.

A bécsi kiállítás ténylegesen megmutatta, milyen ma Magyarország.

Most aztán jól leleplezzük a Németországban nagy médiavisszhangot kiváltó akció elkövetőjét.

Szemzőt elsősorban zenészként ismerjük: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola szakán végzett, nevéhez köthető a repetitív és minimalista zeneműveket előadó 180-as csoport megalapítása (1979–1989), továbbá eddig tizenhárom nagylemeze jelent meg, köztük például az 1993-as Narratív kamara darabok, ahol a neoavantgárd meghatározó alakjainak szövegeit dolgozta fel (Hajas Tibor: A halál szexepilje, Erdély Miklós: Optimista előadás).