Kiállítás

Szocialista realitás

Különutak – Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció

Képzőművészet

A cím kissé megtévesztő, elsőre azt gondolnánk, hogy a nálunk alig ismert német művész magyar kortársakra gyakorolt hatása kerül terítékre. De elég beleolvasni akár a Kassák Múzeumban, akár a Kiscelli Múzeum templomterében rendezett kiállítás életrajzi ismertetőjébe, hogy megbizonyosodjunk arról, ez teljes képtelenség. Karl-Heinz Adler nevű képzőművész ugyanis nem létezett hivatalosan a vizsgált korszak, a szocializmus éveiben.

Absztrakt és abszurd

Az absztrakt képzőművészet (mindenféle neveken) a 20. század elején még kifejezetten balos, sőt proletkultos dolognak számított, de Sztálin hatalmának megszilárdulása után éppen a Szovjetunióban kezdték ki a leginkább. Később a szocialista országok ugyanezt a mintát követték, bár az elutasítás mértéke országonként változott. Nálunk az 1960-as évek elején „szabadult fel”, s került a tűrt kategóriába, az NDK-ban ez sokkal később történt. Amikor Karl-Heinz Adler élete első önálló kiállítását 1982-ben megrendezhette Drezdában, 55 éves volt.

Azóta a megfelelő polcra került, elismert, jelentős művészként tekintenek rá Európa-szerte. Kegyes volt hozzá a sors, nemhogy meg­érte a sikert, de az idén együtt is ünnepelhette a 90. születésnapját méltatóival, rajongóival, tanítványaival. A jeles évforduló alkalmából több kiállítást rendeztek műveiből, külön öröm, hogy nemcsak Németországban, hanem Budapesten is. Ráadásul mindjárt kettőt – a közös cím ellenére két különbözőt.

A Kassák Múzeum hagyományos életműtárlatra vállalkozott, ez Adler – sokáig elhallgatott – absztrakt képzőművészeti munkásságát mutatja be az 1950-es évektől napjainkig. Mindez azért is örvendetes, mert a hazai közönség eddig csak Adler grafikai munkáit láthatta, azokat is lassan harminc éve, 1988-ban, a Józsefvárosi Kiállítóteremben.

De e hiánypótló, fontos tárlattal párhuzamosan, a Kiscelliben nyílt kiállításon Adler csak a „kályha”; a tárlat fókuszába elsősorban az 1970-es évek épületdekorációja került, és a német mester munkásságából kiindulva ismerhetjük meg a hazai „vonatkozásokat”. Mindez nem valamiféle erőltetett képzettársítás. Adler az NDK-ban épületdekoratőrként dolgozhatott, ez volt a szakmája, ebből élt. Komoly feladatokat kapott, találmányai voltak, felelős szakembernek számított. Például 1968-ban komplett geometrikus betonformaelem-rendszert dolgozott ki, ezeket az anyagokat 1972-től nagyipari technológiával kezdték gyártani, így számos lakó- és középület homlokzata őrzi a keze nyomát az egykori NDK területén. Ennek köszönhetően a „névtelen dekoratőr” művei sokkal ismertebbek, mint a neves képzőművészé.

 

Művészet és dekoráció

A tárlaton jó néhány Adler-féle „dekorációt” láthatunk, sőt a betonelemrendszer katalógusába is belelapozhatunk. E közületi munkákból világosan látszik, hogy nem volt ő üldözött, még csak megalkudnia sem kellett, hiszen az állami megrendelésre készült munkái ugyanolyan igényességgel, ábrázolásmóddal és elméleti megalapozottsággal készültek, mint önálló képzőművészeti alkotásai az asztalfióknak. Sőt, úgy tűnik, az NDK-illetékesek teljesen odavoltak Adlertől, szabad kezet is kapott – csak éppen úgy kezelték, mint azt a jó szobafestőt, akire rá lehet bízni a színválasztást.

De a kiállítás nagyobb része a hazai viszonyokra fókuszál, arra, hogy Adler karrierje korántsem egyedülálló a szocialista táborban, számos magyar pályatársának is hasonló dicsőség jutott, még ha mások is voltak a keretek. Magyarországon az absztrakt művészetről a hatvanas évek elejétől lehetett már beszélni, publikálni, alkotói kiállíthattak, vitákba bocsátkozhattak, taníthattak, bár a hivatalos művészetpolitika alig vett róluk tudomást, nem nagyon biztosítottak lehetőséget kiállítások rendezésére, egy-egy művész munkásságának megismertetésére. Viszont 1954-től létezett egy olyan rendelet, amely szerint egy-egy új köz­épületi beruházásnál az építővállalatoknak muszáj volt a költségek egy részét képzőművészeti alkotásra fordítaniuk, így a periférián lévő absztrakt művészek mégis megrendeléshez juthattak. Ez minden bizonnyal leginkább arra szolgált, hogy bevételhez juttassa az alkotókat – nem lévén műtárgypiac, csupán állami kézben lévő galériák –, bár akadt ennél sokkal hangzatosabb magyarázat is: a „népnevelési célzat”.

Igaz, hogy már az ’50-es években is hasonló megfontolásból díszítettek „műalkotásokkal” épületeket, ám 1956 után e nevelés „tartalma” teljesen megváltozott: a ’60-as évek kultúr- és minden egyéb politikájában a Rákosi-korszaktól való elszakadás látványos demonstrációja érvényesült, az „emberarcú szocializmus” lett az új varázsige. Noha a hatalom direkt módon nem szólt bele az ábrázolásmódba – az NDK-hoz hasonlóan elsősorban dekorációként tekintettek a művekre –, azt azért elvárták az alkotóktól, hogy kreativitásukkal szolgálják a szocializmus ügyét, ahogyan akkoriban járta: „közelebb hozzák a művészetet a társadalomhoz, a társadalmat a művészethez”.

Különös ellentmondás, hogy a kiállított (eredetileg állami megrendelésre készült, köztéri) művekből egyértelműen kitűnik, hogy „elméleti síkon” nagyon is szoros együttműködés volt a hatalom és a művészek között, ám ez mégsem a rezsimmel való kollaboráció volt. Inkább egy olyan időszak jellegzetessége, amikor az alkotók még olyan magasztos dolgokat is szem előtt tartottak, mint a komplex környezetalakítás vagy a rendszerben gondolkodás. Az „atomkorszak” jegyében ekkor csúcsra járó irányzat, a szerializmus az alapelemekre bontást és az abból való újraépítkezést tűzte zászlajára – Adler művészete is ilyen. Vagyis, amit az állami megrendelő (és vele együtt a közönség is) puszta dekorációnak gondolt, annak jelentős elméleti megalapozottsága, irodalma volt.

 

Elsüllyedt művészet

Azóta egyértelművé vált, hogy ez a nagyszabású, alapjában jó szándékú kísérlet már a születésekor bukásra volt ítélve. Hiába készültek nagyszerű művek, és még nagyszerűbb tervek, a közönség (ha úgy tetszik, a „társadalom”) egyszerűen nem volt vevő erre. Az absztrakt művészet legfeljebb kabarétréfák kedvelt témája volt, vizuális nevelés alig létezett, miközben a ’70-es években már egyértelműen a mennyiségi szemlélet dominált az ipari és lakókörnyezetek kialakításánál. Ráadásul a korszak jellegzetes objektumait, a fémburkolatú áruházakat, a könnyűszerkezetes orvosi rendelőket, iskolákat, a vasbeton irodaházakat, vasútállomásokat és szállodákat – néhány kivételtől eltekintve – megpróbálhatták ugyan képzőművészeti alkotásokkal színesíteni, ettől sem váltak szerethetővé, népszerűvé. Leginkább azért, mert ezen épületek java olyan silány minőségű anyagból készült, hogy pár év alatt menthetetlenül a lepusztultság látszatát keltette, és persze a többség valószínűleg fel sem fogta, hogy az épületek díszítőelemei a kortárs képzőművészetet (vagy éppenséggel a vizuális kultúra fejlesztését) reprezentálják.

A Kiscelli Múzeum kiállítása ezt a nagyon is ismerős, süllyedő világot olyan alkotók munkáin keresztül mutatja be, mint Bohus Zoltán, Csiky Tibor, Fajó János, Finta József, Lantos Ferenc vagy Pinczehelyi Sándor. A makettek, modellek, az archív fotók, sőt a köz­épületekről megmentett eredeti művek azonban elsősorban arra figyelmeztetnek, hogy a szemünk láttára pusztul a közelmúlt hazai művészetének egyik meghatározó fejezete, és senki nincs, aki a megmentése érdekében szót emeljen.

Ezért is példaértékű az a kiállításhoz kapcsolódó kezdeményezés, amelyet a köztéri szobrokat lajstromozó kozterkep.hu honlap indított: létrehoztak egy olyan új oldalt (absztrakt-kiscelli.kozterkep.hu), amely kifejezetten a hazai absztrakt köztéri műveket veszi sorra, külön felhíva a figyelmet a megrongált, pusztulásnak indult alkotásokra.

De a tárlat utolsó részében – Hűlt helyek címmel – már egy sor olyan mű fotóját nézhetjük meg, amelyek eltűntek, megsemmisültek, szemétre kerültek. Jelképesnek is mondhatnánk azt az intézkedést, amellyel 2016-ban az Ecseri úti vendéglátóipari szakképző iskolában téglamintás tapétával takarták el az aulában lévő, nagy méretű absztrakt művet, Fajó János alkotását.

Mindkét kiállítás szeptember 17-ig tekinthető meg.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.

Kovács Gergő: „Igyekszünk, hogy a jelöltállítással kevésbé kavarjunk be, de ettől mi még elindulunk”

A Kutyapárt társelnöke egy éve vezeti a főváros egyik elit budai kerületét, közben rendszeresen részt vesz a Fővárosi Közgyűlés néha szürreális keretek közt zajló munkájában. Erről, no meg a Kutyapárt önálló indulásáról, a fővárosi költségvetés nehéz megszületéséről, és persze a Pride tapasztalatairól is beszélgettünk.