Szczecin (ejtsd: „scsecsin”) négyszázezres város Lengyelország északnyugati részén, világszínvonalú látványosságokkal. Amelyek közt a Mies van der Rohe-díjas koncertterem szomszédságában tavaly óta egy új s máris a World Architecture Festival első díjával elismert múzeum mutatja be a város fordulatos közelmúltját.
Sugárút, harmónia
A helyszín egy nem különösebben jellegzetes tér a belvárosban, egy párizsiasan széles sugárút mentén. A hasonlat nem véletlen: az akkor még Stettin névre hallgató város újjáépítését az 1880-as években ugyanaz a Georges-Eugène Haussmann fundálta ki, aki Párizsét – csak épp az utóbbit nem bombázták rommá a szövetségesek hatvan évvel később. Az elszórtan megmaradt történeti épületek között, a Szolidaritás nevét viselő tér szélén áll az új filharmónia épülete.
| ||
Az 1948-ban alapított helyi zenekar sok évtizedes albérleti lét után, a városi tanácsból költözhetett végre saját otthonba 2014-ben, ugyanoda, ahol a háború előtt is a városi Konzerthaus állt. A tervezésre – Lengyelországban sem magától értetődő módon – nemzetközi pályázatot hirdettek 2007-ben, amelyet két harmincas spanyol építész, a barcelonai Estudio Barozzi Veiga alapítói nyertek meg. A megvalósítás százmillió złotyba került; ennek közel felét uniós forrásokból finanszírozták. A hófehér, látszólag ablaktalan épület cikcakkos párkányvezetése a városnegyed háború előtti, középkorias beépítésére reflektál. A fehér burkolaton esténként átdereng a belső világítás, éteri összképet kölcsönözve az épületnek. Belépve lenyűgözően nagyvonalú, a teljes belmagasságot kihasználó előcsarnok tárul elénk; innen érhető el egy hosszú lépcsősoron az elegáns koncertterem. Bár a hét évbe telt megvalósítás korántsem volt vitáktól és fordulatoktól mentes, a szczecinieket meggyőzhette döntésük helyességéről a megvalósult épület visszhangja. A számos dicsérő kritika és elismerés közül kiemelkedik az Európai Unió országainak legfontosabb – Ludwig Mies van der Rohe nevét viselő – építészeti díja, amelyet 1988 óta kétévente ítél oda a hasonló nevű alapítvány. A döntéssel 2015-ben először került Berlintől keletre a díj – és idén a varsói Katyń-emlékmúzeummal ismét szerepel lengyel kulturális intézmény a finalisták között.
| ||
A fentiekből nyilvánvalóvá válhat, hogy Szczecin, bár focicsapata csak hatodik a nemzeti ligában, kulturálisan nemzetközi dimenziókban gondolkodik. Ehhez persze erős gazdasági hátteret ad a négyszázezres város kikötője, Lengyelország harmadik legnagyobbja. A városvezetők egyértelműen építenek a kétórányi autóútra fekvő Berlin közelségére is, és ez fordított irányban is működik.
Beszédes hallgatás
Bár a vágyott kulturális fővárosi cím nem jött össze (2016-ban végül Wrocław vitte), Szczecinben nem maradtak abba a fejlesztések. A következő nagy dobás alapötlete Agnieszka Kuchcińska-Kurcz újságírótól származott: ő vetette fel, hogy önálló épületben mutassák be a város történelmének nagy fordulatait – innen származik az intézmény nevében az „áttöréseket” jelentő „przełomy”. Mint a teljes név – Centrum Dialogu „Przełomy” – is mutatja, nem hagyományos múzeumról van szó, amennyiben a cél a tárgyfelhalmozás és a megőrzés helyett a látogató gondolkodásra, empátiára, párbeszédre serkentése. Kimondatlanul, de az intézmény létrehozásában szerepet játszik az is, hogy kiemeljék a német múltú város szerepét a lengyel történelemben. Ennek megfelelően, bár a kiállítás elvileg az 1939–1989 közötti évtizedeket mutatja be, a súlypont egyértelműen az 1960-as évek utáni időszakra került.
| ||
Némileg meg is lepheti a betérőt, hogy a II. világháborúval mindössze egyetlen szobácska foglalkozik, az azt követő, szinte teljes népességcserét pedig szintén egy teremmel letudja a kiállítás. Ez a legkomolyabb, beszédes hallgatás itt, nyilvánvalóan összefüggésben azzal, hogy a központ a Szczecini Nemzeti Múzeum kebelén jött létre, és a koncepciót összeállító hattagú bizottságban kizárólag lengyelek kaptak helyet. Az ezt követő termek azonban tárgyi, írásos és audiovizuális anyagokkal is bőségesen mutatják be a II. világháború utáni helyi történelmet – benne az országos jelentőségű szczecini eseményekkel, mint az 1956-os „lengyel október” és az 1970 decemberében zajlott tüntetés a tér szomszédságában álló egykori pártszékház előtt, tucatnál is több helyi áldozattal. A feketére hangolt terek installációja, amelyet a helyi REDAN építésziroda tervezett, példás visszafogottsággal engedi maga helyett a történelmet szóhoz jutni. Izgalmas adalékot jelentenek a termekben elhelyezett kortárs képzőművészeti munkák; a leghatásosabb talán Kobas Laksa második világháborús témájú, a dokumentum és a történelmi giccs határvidékére sűrített hatalmas kollázsa közvetlenül a bejáratnál. A korszak kutatóit a helyszínen működő archívum segíti.
A föld alatt
Mindebből a felszínen szinte semmi sem látszik; a múzeum épülete ugyanis nagyrészt a Szolidaritás tere alatt helyezkedik el. A tervezésre kiírt pályázat legfőbb kihívását az jelentette, hogy az építészeknek meg kellett tartaniuk az 1970-es felkelés áldozatainak emlékére 2003-ban állított, közel tíztonnás bronzangyalt, és tekintettel kellett lenniük a tér másik sarkában készülő Filharmóniára is. A kortárs lengyel építészet egyik ifjú titánja, a KWK Promes irodát vezető Robert Konieczny ezt lenyűgöző egyszerűséggel játszotta ki: a tér felszínét egyetlen, laza lepelként kezelte, a szabadon maradó sarkokon fellebbentve azt. Ez a két kitüremkedés jelöli ki a központot a térben. A főbejárathoz a tér közepe felől jellegtelen lépcsősor vezet; ide érve még a felszínen vagyunk, a nyitható-csukható lamellasoron keresztül kilátva a környező épületekre, de a kiállításhoz már egy szinttel mélyebbre kell ereszkednünk, szó szerint a múlt sötétjébe. Látogatóvezetése határozott, kialakítása elegánsan minimalista, a megjelenő infografikai elemek finomak és érthetőek. A kávézó, sajnos, nem működik.
| ||
A ház erejét épp a „nem építés” adja – Konieczny képes volt a háttérben maradni ott, ahol ennek látta szükségét. A sztárépítészet és az ikonikus épületek korát magunk mögött hagyva egyre több, a kulturális tartalomra fókuszáló projektnél figyelhetünk meg hasonló hozzáállást. Ami igazán megdöbbentő, hogy a gesztus erejét a pályázat bírái és a megbízó mellett a szakmabeliek is értékelték. A 2016-os World Architecture Festivalon, ezen az építészeknek rendezett globális seregszemlén Konieczny épülete nyerte a fődíjat. Olyan házat választottak a legjobbnak, amiből a föld felett kis túlzással csak pár gördeszkázó tinédzser látszik. Üzenetértékű döntés ez, mint ahogyan a helyszín és a tervező is.
Az utóbbi években egyre erősebben szól bele az aktuálpolitika a múzeumok sorsába. Elsősorban azért, mert Közép-Európa is eljutott oda, hogy saját zavaros félmúltját kanonizálni próbálja, intézményi keretekbe és jól olvasható, vizualizált helyzetekbe szorítva. A németek kezdték ezt először, jellemzően nagyon semleges épületekkel, beszélni hagyva a történelmet – mint a Gestapo–SS-székház helyén felépült Topographie des Terrors Berlinben, Ursula Wilms és Heinz W. Hallmann fantasztikusan szűkszavú épülete. A kommercializálódás azonban a múzeumok világát is elérte: egyre könnyebben válnak aktuálpolitikai szimbólummá. Ez történik Budapesten az F. Kovács Attila tervezte Sorsok Házával, vagy Gdańskban a II. világháború múzeumával. A szintén lengyel építészcsoport, a Kwadrat tervezte, világszínvonalú épületben idén március óta látogatható tárlat érvényességét a jelenlegi, jobboldali kormány erősen vitatja, mondván: túl kevés hangsúlyt helyez a lengyelek szenvedéseire. A szczecini múzeum visszafogottságával jó példát mutat arra, hogyan lehet egy közösség történelmi tapasztalatairól való párbeszédhez lebutítás és kirekesztés nélküli építészeti teret teremteni. Persze ez még mindig csak a mérleg egyik oldala: a másikon ott a térbe kerülő tartalom, amihez az építészeknek jellemzően vajmi kevés közük marad. Szczecin mindenesetre a várostól immár elvárható pragmatizmussal folytatja: 2018-ban kezdik az új tudományos központ építését – az eredetileg tervezett tengerészeti múzeum helyett ugyanis erre lehetett uniós forrásokat szerezni.
