Documenta14, Kassel

Történetek katedrálisa

  • Nagy Gergely
  • 2017. augusztus 6.

Képzőművészet

Közönségcsalogató – mondhatnánk a kasseli Fridericianum előtti téren álló, hatalmas Parthenon-modellre, amelynek acélvázát sokezernyi könyv, konkrét könyvtest borítja. Látványos, bravúros és egy kortárs művészeti kiállításon, ahol kéttucatnyi helyszínen százhatvan művész munkái láthatók, mindig kell olyan „közönségmunka”, amit le lehet fotózni.

Marta Minujín alkotása megfelel ennek, de nem pusztán ennyi. Ténylegesen a közönség munkájáról van szó – könyveket lehet adományozni a projektnek –, 1983-ban az argentin junta cenzúrájára reflektált, most a mindenkori cenzúrára, de ezeken túlmenően egy nagy metafora megalkotásának kísérlete is. Az el­beszélés, az ismeret, a tanulás és a tanultak eltörlése, újraírása ugyanis kulcsszavai a Documenta14-nek. A most először két helyszínen, Athénban és Kasselben zajló hatalmas kortárs művészeti esemény kikezdi a tudásról és az elbeszélésről alkotott fogalmainkat. Több módon is. Adam Szymczyk főkurátor és munkatársai akkora merítéssel dolgoztak, hogy három nap nem volt elég a kasseli kínálat teljes áttekintésére. Ez persze lenyűgöző, csakhogy közben valóban ezen az elbeszéléstengeren kellene átevickélni, ami azért nehéz, mert sok a közepes vagy gyenge munka. A kortárs művészet mai nyelve pedig van annyira bonyolult, sokszorosan önreflektív, kontextushoz kötött és megfejtésre váró, hogy mire megérti a látogató, hogy ami sikerületlen, az miért az, addigra elfárad (hogy Olaf Holzapfel munkáival miért van tele több emelet, annak nem találom magyarázatát). Hanem amikor ebben az áradatban egyszer csak elé sodródik valami, ami tényleg megérinti, megüti, megrázza, akkor hihetetlen dolgokat élhet át. Vagy újra. Az újrajátszás, újraélés ugyanis megint csak kulcsszavak a Documenta14-en. Akár úgy, hogy valamit áthozunk a maga kontextusából egy másikba:

 

maga a Fridericianum

ilyen „áthozat”, a tetszhalott athéni kortárs múzeum anyaga ömlött be ide. Izgalmas, de kérdéses, hogy a görög modernizmus vagy (neo)avantgárd, megfosztva összefüggéseitől, működik-e. Nem nagyon. De arra alkalmas, hogy átgondoljuk, egy tökéletesen más vonatkoztatási rendszerben mennyire érvényesek a mi művészetfogalmaink, kánonberögződéseink. A kisebb, de még mindig elég nagy helyszínek, a Neue Galerie és a Neue Neue Galerie már koncentráltabb kiállításokat mutat. Az előbbiben szó szerint gyönyörűen működnek Ladik Katalin hangművei és képversei – Hendrik Folkerts kurátor két éve, Budapesten járva válogatta be e munkákat – egy folyosón, klasszicizáló szobrokkal szembeállítva. Apropó, hang, az egész városban elszórtan különféle hangművekbe akadunk, beszélnek, suttognak, finom zajt hintenek szét, szinte alig kivehető módon közölve valamit. Ez megint csak telitalálat, a közlés, az elbeszélés nehézsége zörejként ölt formát, mintha a folyamatos streaming próbálná végigmondani azt, ami túl van az elbeszélhetőn. A Documenta14-en lépten-nyomon egyéni drámák, menekültsorsok, a történelem okozta traumák elbeszélései bukkannak fel, és sokszor reménytelen a küzdelem, hogy a művész (a művészet) valamilyen módon keretezze, értelmezhetővé tegye ezeket. Nincs erősebb, mint a menekülő áldozat személyes története, és épp ezért feldolgozhatatlan, cinikusan azt is mondhatnánk, a művész csak „elrontani” tudja. A kellő távolság – miközben az érintettség megmarad – és a megfelelő nyelv megtalálása nélkül nem megy. A nagy ellenpélda a documentán Jonas Mekas és Douglas Gordon. Mekas saját hontalanná válásának történetét beszélte el az I Had No­where to Go (1991) című naplókönyvben, ennek 2016-os filmváltozatát, Douglas Gordon munkáját a kasseli Cinestarban vetítették. Szinte kép nélküli film, hangjáték, mintha a suttogó munkák folytatása volna a moziteremben. De ellenpélda a palesztin Ahlam Shibli is, akinek Heimat (2016–17) című fotósorozata a Neue Neue Galerie-ben szerepel, s a Kasselben élő bevándorlók otthonteremtési kísérleteiről beszél 53 képben.

És ekkor ér bennünket a megrázó élmény: az egyik fotón szerepel a kasseli Halitplatz, amelyet a 21 éves török Halit Yozgatról neveztek el. Őt az NSU (Nazionalsozialistischer Untergrund) nevű náci csoport lőtte le 2006-ban, egy internetkávézó pultja mögött. Nos, a Neue Neue Galerie-ben látható, a Forensic Architecture nevű, mérnökökből, kutatókból, vizuális emberekből, komputergurukból álló csoport 77sqm_9:26 min. című munkája ezt az eseménysort rekonstruálja, pusztán azért, hogy egyetlen tanúvallomás igazságtartalmát vizsgálja meg. A kávézó négy vendége közül csak egy vallotta ugyanis, hogy nem hallott lövéseket, nem látott holttestet – és ez a férfi a német titkosszolgálat munkatársa volt. Ha senki nem jár a dolgok végére, a művészetnek kell megtennie. A kérdésből új kérdésekig jutunk: a rasszizmusról, a szélsőjobbról, az állampolgár elől eltitkolt adatokról, az elégtelen hatósági munkáról, a társadalmi felelősségről.

Maria Eichhorn a Neue Galerie-ben kasseli zsidó polgárok nácik által elrabolt műtárgyainak, könyvtárának történetét tárja fel, a restitúciót tematizálja, egy valóságos intézetet (Rose Valland Institute) működtetve, és me­gint csak a művészi praxist, a tényfeltárást és a tudományos kutatást hozza közös nevezőre. Leltár, rekonstrukció, igazságszolgáltatás: a felejtés tetemre hívása. Ha érvénytelenné vagy legalábbis relatívvá válik valami, amit eddig tudtunk, az a hirtelen talajvesztés után mégis valamiféle bizonyosságot hoz:

 

van olyan, hogy igazság,

csak nem úgy szól, ahogy hittük. A post-truth, post-fact világban pedig bármilyen új tudás megszerzése láthatatlan pajzzsal ér fel, amelyről lepattannak a manipulációs kísérletek. Nyolcvanöt perces videomunkát bemutatni istenkísértés egy ekkora volumenű eseményen, ahol, ha öt perc figyelem jut valamire, az már nem rossz – Naheem Mohaiemen brit filmkészítő szerencsére fütyül erre. A Two Meetings and a Funeral (2017) háromcsatornás videó az el nem kötelezett országok mozgalmáról szól, és mégsem unalmas. Kongresszusok és közgyűlési helyszínek feltérképezése a film történészi, politológusi szemmel, de benne a kongresszusi termek architektúrájától, a felszólalók – Kadhafi, Indira Ghandi, Castro – szövegeinek és sorsának elemzésén át egyes országok, köztük kiemelten Banglades történetéig rengeteg részlet előkerül. És a Hessisches Landesmuseum vetítőjében előáll a közelmúlt történelmének egy, a (nyugati) fősodortól teljesen eltérő és rendkívül elgondolkodtató nézete. Igazolható vagy sem, itt és most eldönthetetlen. Egy biztos: létezik. Pontosan úgy, ahogyan százhatvan művész személyes igazsága és narratívája, ahogyan egy-egy könyvtest a Parthenon-modellben.

Kassel, szeptember 17-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.