Documenta14, Kassel

Történetek katedrálisa

  • Nagy Gergely
  • 2017. augusztus 6.

Képzőművészet

Közönségcsalogató – mondhatnánk a kasseli Fridericianum előtti téren álló, hatalmas Parthenon-modellre, amelynek acélvázát sokezernyi könyv, konkrét könyvtest borítja. Látványos, bravúros és egy kortárs művészeti kiállításon, ahol kéttucatnyi helyszínen százhatvan művész munkái láthatók, mindig kell olyan „közönségmunka”, amit le lehet fotózni.

Marta Minujín alkotása megfelel ennek, de nem pusztán ennyi. Ténylegesen a közönség munkájáról van szó – könyveket lehet adományozni a projektnek –, 1983-ban az argentin junta cenzúrájára reflektált, most a mindenkori cenzúrára, de ezeken túlmenően egy nagy metafora megalkotásának kísérlete is. Az el­beszélés, az ismeret, a tanulás és a tanultak eltörlése, újraírása ugyanis kulcsszavai a Documenta14-nek. A most először két helyszínen, Athénban és Kasselben zajló hatalmas kortárs művészeti esemény kikezdi a tudásról és az elbeszélésről alkotott fogalmainkat. Több módon is. Adam Szymczyk főkurátor és munkatársai akkora merítéssel dolgoztak, hogy három nap nem volt elég a kasseli kínálat teljes áttekintésére. Ez persze lenyűgöző, csakhogy közben valóban ezen az elbeszéléstengeren kellene átevickélni, ami azért nehéz, mert sok a közepes vagy gyenge munka. A kortárs művészet mai nyelve pedig van annyira bonyolult, sokszorosan önreflektív, kontextushoz kötött és megfejtésre váró, hogy mire megérti a látogató, hogy ami sikerületlen, az miért az, addigra elfárad (hogy Olaf Holzapfel munkáival miért van tele több emelet, annak nem találom magyarázatát). Hanem amikor ebben az áradatban egyszer csak elé sodródik valami, ami tényleg megérinti, megüti, megrázza, akkor hihetetlen dolgokat élhet át. Vagy újra. Az újrajátszás, újraélés ugyanis megint csak kulcsszavak a Documenta14-en. Akár úgy, hogy valamit áthozunk a maga kontextusából egy másikba:

 

maga a Fridericianum

ilyen „áthozat”, a tetszhalott athéni kortárs múzeum anyaga ömlött be ide. Izgalmas, de kérdéses, hogy a görög modernizmus vagy (neo)avantgárd, megfosztva összefüggéseitől, működik-e. Nem nagyon. De arra alkalmas, hogy átgondoljuk, egy tökéletesen más vonatkoztatási rendszerben mennyire érvényesek a mi művészetfogalmaink, kánonberögződéseink. A kisebb, de még mindig elég nagy helyszínek, a Neue Galerie és a Neue Neue Galerie már koncentráltabb kiállításokat mutat. Az előbbiben szó szerint gyönyörűen működnek Ladik Katalin hangművei és képversei – Hendrik Folkerts kurátor két éve, Budapesten járva válogatta be e munkákat – egy folyosón, klasszicizáló szobrokkal szembeállítva. Apropó, hang, az egész városban elszórtan különféle hangművekbe akadunk, beszélnek, suttognak, finom zajt hintenek szét, szinte alig kivehető módon közölve valamit. Ez megint csak telitalálat, a közlés, az elbeszélés nehézsége zörejként ölt formát, mintha a folyamatos streaming próbálná végigmondani azt, ami túl van az elbeszélhetőn. A Documenta14-en lépten-nyomon egyéni drámák, menekültsorsok, a történelem okozta traumák elbeszélései bukkannak fel, és sokszor reménytelen a küzdelem, hogy a művész (a művészet) valamilyen módon keretezze, értelmezhetővé tegye ezeket. Nincs erősebb, mint a menekülő áldozat személyes története, és épp ezért feldolgozhatatlan, cinikusan azt is mondhatnánk, a művész csak „elrontani” tudja. A kellő távolság – miközben az érintettség megmarad – és a megfelelő nyelv megtalálása nélkül nem megy. A nagy ellenpélda a documentán Jonas Mekas és Douglas Gordon. Mekas saját hontalanná válásának történetét beszélte el az I Had No­where to Go (1991) című naplókönyvben, ennek 2016-os filmváltozatát, Douglas Gordon munkáját a kasseli Cinestarban vetítették. Szinte kép nélküli film, hangjáték, mintha a suttogó munkák folytatása volna a moziteremben. De ellenpélda a palesztin Ahlam Shibli is, akinek Heimat (2016–17) című fotósorozata a Neue Neue Galerie-ben szerepel, s a Kasselben élő bevándorlók otthonteremtési kísérleteiről beszél 53 képben.

És ekkor ér bennünket a megrázó élmény: az egyik fotón szerepel a kasseli Halitplatz, amelyet a 21 éves török Halit Yozgatról neveztek el. Őt az NSU (Nazionalsozialistischer Untergrund) nevű náci csoport lőtte le 2006-ban, egy internetkávézó pultja mögött. Nos, a Neue Neue Galerie-ben látható, a Forensic Architecture nevű, mérnökökből, kutatókból, vizuális emberekből, komputergurukból álló csoport 77sqm_9:26 min. című munkája ezt az eseménysort rekonstruálja, pusztán azért, hogy egyetlen tanúvallomás igazságtartalmát vizsgálja meg. A kávézó négy vendége közül csak egy vallotta ugyanis, hogy nem hallott lövéseket, nem látott holttestet – és ez a férfi a német titkosszolgálat munkatársa volt. Ha senki nem jár a dolgok végére, a művészetnek kell megtennie. A kérdésből új kérdésekig jutunk: a rasszizmusról, a szélsőjobbról, az állampolgár elől eltitkolt adatokról, az elégtelen hatósági munkáról, a társadalmi felelősségről.

Maria Eichhorn a Neue Galerie-ben kasseli zsidó polgárok nácik által elrabolt műtárgyainak, könyvtárának történetét tárja fel, a restitúciót tematizálja, egy valóságos intézetet (Rose Valland Institute) működtetve, és me­gint csak a művészi praxist, a tényfeltárást és a tudományos kutatást hozza közös nevezőre. Leltár, rekonstrukció, igazságszolgáltatás: a felejtés tetemre hívása. Ha érvénytelenné vagy legalábbis relatívvá válik valami, amit eddig tudtunk, az a hirtelen talajvesztés után mégis valamiféle bizonyosságot hoz:

 

van olyan, hogy igazság,

csak nem úgy szól, ahogy hittük. A post-truth, post-fact világban pedig bármilyen új tudás megszerzése láthatatlan pajzzsal ér fel, amelyről lepattannak a manipulációs kísérletek. Nyolcvanöt perces videomunkát bemutatni istenkísértés egy ekkora volumenű eseményen, ahol, ha öt perc figyelem jut valamire, az már nem rossz – Naheem Mohaiemen brit filmkészítő szerencsére fütyül erre. A Two Meetings and a Funeral (2017) háromcsatornás videó az el nem kötelezett országok mozgalmáról szól, és mégsem unalmas. Kongresszusok és közgyűlési helyszínek feltérképezése a film történészi, politológusi szemmel, de benne a kongresszusi termek architektúrájától, a felszólalók – Kadhafi, Indira Ghandi, Castro – szövegeinek és sorsának elemzésén át egyes országok, köztük kiemelten Banglades történetéig rengeteg részlet előkerül. És a Hessisches Landesmuseum vetítőjében előáll a közelmúlt történelmének egy, a (nyugati) fősodortól teljesen eltérő és rendkívül elgondolkodtató nézete. Igazolható vagy sem, itt és most eldönthetetlen. Egy biztos: létezik. Pontosan úgy, ahogyan százhatvan művész személyes igazsága és narratívája, ahogyan egy-egy könyvtest a Parthenon-modellben.

Kassel, szeptember 17-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.