Documenta14, Kassel

Történetek katedrálisa

  • Nagy Gergely
  • 2017. augusztus 6.

Képzőművészet

Közönségcsalogató – mondhatnánk a kasseli Fridericianum előtti téren álló, hatalmas Parthenon-modellre, amelynek acélvázát sokezernyi könyv, konkrét könyvtest borítja. Látványos, bravúros és egy kortárs művészeti kiállításon, ahol kéttucatnyi helyszínen százhatvan művész munkái láthatók, mindig kell olyan „közönségmunka”, amit le lehet fotózni.

Marta Minujín alkotása megfelel ennek, de nem pusztán ennyi. Ténylegesen a közönség munkájáról van szó – könyveket lehet adományozni a projektnek –, 1983-ban az argentin junta cenzúrájára reflektált, most a mindenkori cenzúrára, de ezeken túlmenően egy nagy metafora megalkotásának kísérlete is. Az el­beszélés, az ismeret, a tanulás és a tanultak eltörlése, újraírása ugyanis kulcsszavai a Documenta14-nek. A most először két helyszínen, Athénban és Kasselben zajló hatalmas kortárs művészeti esemény kikezdi a tudásról és az elbeszélésről alkotott fogalmainkat. Több módon is. Adam Szymczyk főkurátor és munkatársai akkora merítéssel dolgoztak, hogy három nap nem volt elég a kasseli kínálat teljes áttekintésére. Ez persze lenyűgöző, csakhogy közben valóban ezen az elbeszéléstengeren kellene átevickélni, ami azért nehéz, mert sok a közepes vagy gyenge munka. A kortárs művészet mai nyelve pedig van annyira bonyolult, sokszorosan önreflektív, kontextushoz kötött és megfejtésre váró, hogy mire megérti a látogató, hogy ami sikerületlen, az miért az, addigra elfárad (hogy Olaf Holzapfel munkáival miért van tele több emelet, annak nem találom magyarázatát). Hanem amikor ebben az áradatban egyszer csak elé sodródik valami, ami tényleg megérinti, megüti, megrázza, akkor hihetetlen dolgokat élhet át. Vagy újra. Az újrajátszás, újraélés ugyanis megint csak kulcsszavak a Documenta14-en. Akár úgy, hogy valamit áthozunk a maga kontextusából egy másikba:

 

maga a Fridericianum

ilyen „áthozat”, a tetszhalott athéni kortárs múzeum anyaga ömlött be ide. Izgalmas, de kérdéses, hogy a görög modernizmus vagy (neo)avantgárd, megfosztva összefüggéseitől, működik-e. Nem nagyon. De arra alkalmas, hogy átgondoljuk, egy tökéletesen más vonatkoztatási rendszerben mennyire érvényesek a mi művészetfogalmaink, kánonberögződéseink. A kisebb, de még mindig elég nagy helyszínek, a Neue Galerie és a Neue Neue Galerie már koncentráltabb kiállításokat mutat. Az előbbiben szó szerint gyönyörűen működnek Ladik Katalin hangművei és képversei – Hendrik Folkerts kurátor két éve, Budapesten járva válogatta be e munkákat – egy folyosón, klasszicizáló szobrokkal szembeállítva. Apropó, hang, az egész városban elszórtan különféle hangművekbe akadunk, beszélnek, suttognak, finom zajt hintenek szét, szinte alig kivehető módon közölve valamit. Ez megint csak telitalálat, a közlés, az elbeszélés nehézsége zörejként ölt formát, mintha a folyamatos streaming próbálná végigmondani azt, ami túl van az elbeszélhetőn. A Documenta14-en lépten-nyomon egyéni drámák, menekültsorsok, a történelem okozta traumák elbeszélései bukkannak fel, és sokszor reménytelen a küzdelem, hogy a művész (a művészet) valamilyen módon keretezze, értelmezhetővé tegye ezeket. Nincs erősebb, mint a menekülő áldozat személyes története, és épp ezért feldolgozhatatlan, cinikusan azt is mondhatnánk, a művész csak „elrontani” tudja. A kellő távolság – miközben az érintettség megmarad – és a megfelelő nyelv megtalálása nélkül nem megy. A nagy ellenpélda a documentán Jonas Mekas és Douglas Gordon. Mekas saját hontalanná válásának történetét beszélte el az I Had No­where to Go (1991) című naplókönyvben, ennek 2016-os filmváltozatát, Douglas Gordon munkáját a kasseli Cinestarban vetítették. Szinte kép nélküli film, hangjáték, mintha a suttogó munkák folytatása volna a moziteremben. De ellenpélda a palesztin Ahlam Shibli is, akinek Heimat (2016–17) című fotósorozata a Neue Neue Galerie-ben szerepel, s a Kasselben élő bevándorlók otthonteremtési kísérleteiről beszél 53 képben.

És ekkor ér bennünket a megrázó élmény: az egyik fotón szerepel a kasseli Halitplatz, amelyet a 21 éves török Halit Yozgatról neveztek el. Őt az NSU (Nazionalsozialistischer Untergrund) nevű náci csoport lőtte le 2006-ban, egy internetkávézó pultja mögött. Nos, a Neue Neue Galerie-ben látható, a Forensic Architecture nevű, mérnökökből, kutatókból, vizuális emberekből, komputergurukból álló csoport 77sqm_9:26 min. című munkája ezt az eseménysort rekonstruálja, pusztán azért, hogy egyetlen tanúvallomás igazságtartalmát vizsgálja meg. A kávézó négy vendége közül csak egy vallotta ugyanis, hogy nem hallott lövéseket, nem látott holttestet – és ez a férfi a német titkosszolgálat munkatársa volt. Ha senki nem jár a dolgok végére, a művészetnek kell megtennie. A kérdésből új kérdésekig jutunk: a rasszizmusról, a szélsőjobbról, az állampolgár elől eltitkolt adatokról, az elégtelen hatósági munkáról, a társadalmi felelősségről.

Maria Eichhorn a Neue Galerie-ben kasseli zsidó polgárok nácik által elrabolt műtárgyainak, könyvtárának történetét tárja fel, a restitúciót tematizálja, egy valóságos intézetet (Rose Valland Institute) működtetve, és me­gint csak a művészi praxist, a tényfeltárást és a tudományos kutatást hozza közös nevezőre. Leltár, rekonstrukció, igazságszolgáltatás: a felejtés tetemre hívása. Ha érvénytelenné vagy legalábbis relatívvá válik valami, amit eddig tudtunk, az a hirtelen talajvesztés után mégis valamiféle bizonyosságot hoz:

 

van olyan, hogy igazság,

csak nem úgy szól, ahogy hittük. A post-truth, post-fact világban pedig bármilyen új tudás megszerzése láthatatlan pajzzsal ér fel, amelyről lepattannak a manipulációs kísérletek. Nyolcvanöt perces videomunkát bemutatni istenkísértés egy ekkora volumenű eseményen, ahol, ha öt perc figyelem jut valamire, az már nem rossz – Naheem Mohaiemen brit filmkészítő szerencsére fütyül erre. A Two Meetings and a Funeral (2017) háromcsatornás videó az el nem kötelezett országok mozgalmáról szól, és mégsem unalmas. Kongresszusok és közgyűlési helyszínek feltérképezése a film történészi, politológusi szemmel, de benne a kongresszusi termek architektúrájától, a felszólalók – Kadhafi, Indira Ghandi, Castro – szövegeinek és sorsának elemzésén át egyes országok, köztük kiemelten Banglades történetéig rengeteg részlet előkerül. És a Hessisches Landesmuseum vetítőjében előáll a közelmúlt történelmének egy, a (nyugati) fősodortól teljesen eltérő és rendkívül elgondolkodtató nézete. Igazolható vagy sem, itt és most eldönthetetlen. Egy biztos: létezik. Pontosan úgy, ahogyan százhatvan művész személyes igazsága és narratívája, ahogyan egy-egy könyvtest a Parthenon-modellben.

Kassel, szeptember 17-ig.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.