Rules Don’t Apply

Warren Beatty 1973-ban a Beverly Hills Hotelben éjszakázott, akárcsak Howard Hughes. Mindketten híres hódítónak számítottak, de akadtak azért különbségek: a rejtőzködő milliárdos (stúdió- és légitársaság-tulajdonos, filmrendező, pilóta, repülőgép-tervező, ingatlanbáró) hat szobát bérelt a sleppjének és négy bungalót a nőinek. Ezzel még Beattyt is lenyűgözte: ez volt az a történelmi pillanat, amikor a színész, aki élete során maga is számos bungalóra való hollywoodi szépséggel került közelebbi kapcsolatba, elhatározta, hogy filmet készít a még nálánál is nagyobb emberről. Peter Biskind Beattyról írt, vaskos könyvében sokszor előkerül a makacs Hughes-mánia: „Hughesnak mindhárom »F« összejött” – idézi a szerző Beattyt, aki a számára is oly vonzó, filming-fucking-flying szentháromságra célzott. Mindhárom „F”-ből kapunk is egy keveset a főszereplő-forgatókönyv­író-rendező (fendező?) fél életen át dédelgetett ­ – végül tavaly megvalósult – filmjében és a három „F” mellé kapunk két „Ő”-t is: Beatty többnyire öntörvényű őrültként ábrázolja deres halántékú hősét, de láthatjuk a repülés megszállottjaként, színésznőcskék hadainak vezérlő tábornokaként és alkalmazottainak megszomorítójaként is. Ezt teszi a túlhordottság, a harminc-negyven évnyi forgatókönyv-fejlesztés: Beatty még csak véletlenül sem tesz hozzá semmi újat a kényszerbetegségben szenvedő, excentrikus milliárdos képéhez. Hacsak Hu­ghes fagylaltmániája nem számít annak vagy az a naftalinszagú kísérlet, hogy a legenda alkonyi éveit két szerelmes epizodista, a sofőr és a kezdő színésznőcske románcába csomagolja.