Martonvásári "vodamúzeum
Martonvásárnak valahogy nem sikerült idegenforgalmi emblémává válnia, pedig takaros, mint egy Jankovics Marcell-rajz, varázslatos, mint Rodolfo bűvészdoboza, és tiszta, mint a kifőzött csont. Ráadásul itt van a szomszédban, a Déliből félórányi, de inkább kevesebb vonatozással elérhető, hamarabb, mint Szentendre.
Persze ez így nem is igaz. A település híres és nevezetes, voltaképpen fölkapott hely, csak éppen ez a híresség és nevezetesség roppant egyoldalú. Martonvásáron szinte minden Ludwig van Beethovenről szól, aki a helyi kastély urának, Brunszvik Antalnak a lányait tanította zongorázni Bécsben, majd ezt követően több alkalommal is járt Martonvásáron. A zeneszerzőt meglehetősen komoly barátság fűzte a családhoz, amit nemcsak a közös főzőcskézések, tollaslabdázások, lábtenisz-bajnokságok és ultipartik bizonyítanak, hanem például az Apassionata, amit a mester Brunszvik Antal fiának, Ferencnek ajánlott.
Ne gondoljunk Gracelandre meg arra, hogy fröccsöntött Beethoven-mellszobrokat vagy kottával is díszített "Égi szikra, szent öröm" feliratú pólókat árulnak, de tökéletesen helytálló az a megállapítás, amit egy útikönyvben olvastunk, nevezetesen, hogy Martonvásár "a Beethoven-kultusz hazai központja". Az 1773-1775 között épült Brunszvik-kastélyban - amiről ugyan csak elképzeléseink lehetnek, mivel századik születésnapjára barokkból neogótba építették át, de annyira, hogy egy kályhát leszámítva semmi nem maradt meg az eredetiből - több mint negyven éve üzemel egy pazar Beethoven Múzeum. A kastély körüli parkban, miután 1970-ben elkorhadt a fa, ami alatt Beethoven oly szívesen üldögélt, szobrot állítottak neki, ám akad szobor a sétáló zeneszerzőről is, sőt a kastély falára is jutott egy Beethoven-dombormű, a múzeumban található festményekről, plakettekről, grafikákról nem is beszélve. Nyaranta természetesen szabadtéri Beethoven-hangversenyeket rendeznek neves művészek közreműködésével.
Mindez rendben volna, ám a beethovenezés mellett azért akad más látnivaló is Martonvásáron, noha erről kevesebbet tudunk. A már említett kastélypark - ami egyébként a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének tulajdona, ám ettől függetlenül a közönség előtt is nyílt terep - egész egyszerűen lenyűgöző, de ami talán a legérdekesebb, hogy egy óvodamúzeumot is megtekinthetnek az érdeklődők a martonvásári kastély közelében. Hogy itt található ez a múzeum, teljesen logikus. A már említett Beethoven-tanítvány Brunszvik lányok egyike, Teréz szinte megszállott módon szentelte életét egy akkoriban roppant modernnek számító dolog, a kisdedóvás nemes ügyének. A grófnő 1828-ban Budán megnyitotta az első hazai óvodát Angyalkert néven, s vagyonát nem sajnálva további tizenegyet létesített.
Az óvodamúzeum azonban csak 1995 óta működik Martonvásáron. Azt gondolnánk, egy ilyen gyűjtemény alapvetően állami cucc.Ne legyünk ennyire optimisták! Az ötlet nem odafönt, központilag született, hanem "alulról jött", egy nyugdíjas nyíregyházi óvónéni, Harcsa Tiborné lelkesedésének köszönhetően. Eleinte könyvtárakban kutakodott, hogy megismerje az óvodatörténetnek azokat a régi epizódjait, amelyeket az akkori, szocialista pedagógusképzés nem tartott fontosnak, vagy kimondottan tiltott, majd kapcsolatba került olyan idős óvónőkkel, akik még emlékeztek azokra a módszerekre és eszközökre, amikkel a háború előtti óvódai nevelés zajlott. Az ötlet, hogy óvodatörténeti kiállítást hozzon létre, akkor született meg, amikor egy padláson megtalálta annak az 1914-ben keletkezett mesefigurákat és élethelyzeteket bemutató kisdedóvodai szemléltetőkép-sorozatnak a tizenegy darabját, ami egészen 1945-ig jellegzetes kelléke volt a magyar óvodáknak, és amit 1950 után úgy leselejteztek, hogy alig maradt belőle néhány darab. A gyűjtőmunka ezután indult be teljes gőzzel, és 1990-ra sikerült összehozni egy olyan történeti anyagot, ami valóban egyedülálló. A kiállítás 1990 novemberében Nyíregyházán nyílt meg, de a város nem vette komolyan ezt az értéket, és miután nem tudtak felajánlani más helyet múzeumi célra, mint egy szocreál típusú épület második emeletét, Harcsa Tiborné Martonvásárra költöztette magángyűjteményét, miután sikerült a kultuszminisztériumtól, az önkormányzattól és a Magyar Tudományos Akadémiától némi támogatást szereznie. Így a kiállítandó anyag ott végezte, ahol korábban az MTA alkalmazottai fejtették a bérszámot, vagyis a mezőgazdasági kutatóintézet egyik faházában.
A múzeumban Brunszvik Teréz mellett még két legendás óvópedagógus, a német Friedrich Fröbel és az olasz Maria Montessori emlékét őrzik nagy-nagy szeretettel, bemutatva az általuk létrehozott készségfejlesztő eszközöket meg a hozzájuk tartozó kedvcsináló versikéket, például ezt: "Szeretem én a lerakólapocskát / Építhetek abból fekvő tornyocskát / Hasonlít a festett képhez egy kicsit / Dolgozzunk hát, jó gyermekek, valamit." Persze különlegességek is akadnak, mint a "téli ürülde", egy lehajtható hosszú pad, amibe néhány bilit helyeztek, és amit 1900 és 1960 között használtak, vagy például a "drótmozi", egy újfehértói óvónő találmánya. Mégis a legfontosabb, hogy a korabeli szemléltetőeszközök, régi játékok, szakkönyvek, fotók segítségével megismerhetjük, hogyan változott a magyar óvodai nevelés, hogy a múlt században még játékról alig volt szó, kizárólag tanulásról, hogy a harmincas évek kimondottan korszerű folyamatait hogyan uniformizálták később a napköziotthonos óvoda koncepciójának alárendelve, hogy a míves régi játékok miként változtak silány minőségű bóvlivá, hogy az ötvenes években olyan baromságokat kellett megtanulniuk az akkori kicsiknek, mint például: "Madár elvtárs, várjuk magát, / miért nincs kedve repülni hát?"
A kiállítás helyszűke miatt éppen itt, az ötvenes éveknél ér véget, de azért a happy end sem marad el, ugyanis a tervek szerint előbb-utóbb, de 2011-ig biztosan, a múzeum egy másik, igazán stílszerű épületbe, a ma még működő, de már műemléknek nyilvánított martonvásári óvodába költözhet.
- legát -
