Magyar Narancs: Ritka, hogy egy tinédzser állatok szakszerű kitömésével kezd foglalkozni. Hogyan kerültél ebbe a világba?
Handlovics-Joó Hanna: Apukám igazságügyi orvosszakértő volt. Munkája révén teljesen másként állt a halálhoz, az ő szemlélete alakította ki a saját viszonyulásomat az elmúláshoz. Nekem a halál, így a halott állat is elfogadott dolog, nem kezelem tabuként. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem érint meg lelkileg, de képes vagyok eltávolodni, más szemmel nézni.
Azt nem tudom, az elhatározás honnan jött, hogy kitömjek egy állatot, de az interneten találtam egy, a Magyar Természettudományi Múzeumban dolgozó preparátort, s ő azon kevesek egyike volt, aki foglalkozott a szakma iránt érdeklődőkkel, és nem kapásból hajtotta el őket. Az ő támogatása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne csak kósza kaland legyen a preparálás, hanem komolyan foglalkozzak vele.
| ||
MN: Mi volt a legelső munkád?
HJH: Egy csonttollú a Természettudományi Múzeumban. Ez az énekesmadár ablaknak repült, nekem meg úgy kellett összeraknom, hogy kis helyen tárolható legyen. Ezt bőrbe tömésnek hívják, ami annyit tesz, hogy fagyapotból az állat lenyúzott testének alapján műtestet kötnek, a végtagokba drót kerül, és az állatot kinyújtott testhelyzetben, szorosan a teste mellé zárt végtagokkal kell elkészíteni. Így fiókos rendszerekben is lehet tárolni őket. Ezeknek a preparátumoknak nem szükséges élethűen kinézniük, mert csak tudományos célt szolgálnak.
A madárbőrről tudni kell, hogy az emlősökével ellentétben nagyon vékony és sérülékeny. A pintyméretű madarak bőre szinte átlátszó, könnyű egy csipesszel is kiszakítani. Később bemehettem a múzeum gyűjteményébe, és ott dőlt el, hogy ennek a dolognak van jövője. Néhány évig bejárhattam hozzájuk és figyelhettem, hogyan készülnek a munkák, a kiállítások. Az alagsori gyűjtemény lett a nagy szerelem, ahol rengeteg teljes alakos preparátumot és csontvázként összerakott állatot tárolnak. Az évtizedek alatt sok tehetséges hazai preparátor járta meg a Természettudományi Múzeumot. Az MTM-nek megvan az az utánozhatatlan aurája, ami vonzza a szakma iránt elhivatott embereket.
MN: Jártál preparátoriskolába is? Létezik egyáltalán akkreditált preparátorképzés nálunk?
HJH: Elméletben létezik OKJ-s múzeumi preparátorképzés, de a gyakorlatban nem tudom, most van-e. Én Csongrádra jártam a Diana Vadász Felnőttképző Alapítványi Szakképző Iskolába, most pedig autodidakta módon képzem magam.
MN: Milyen eredményeket értél el eddig a szakmában?
HJH: Részt vettem például Salzburgban az Európa-bajnokságon (European Taxidermy Championships – a szerk.) 2018-ban. Ez volt az első versenyem, ahol kezdő kategóriában egy rókamellkas-preparátummal indultam. Sikerült sárga pontozási szalagot (kezdő kategória, harmadik díj – A. S.) nyernem, ami szerintem elsőre jó eredmény.
MN: A fegyver, horgászat, vadászat nemzetközi kiállítás, a FeHoVa Nemzetközi Nyílt Preparátor Versenyén is részt vettél az idén.
HJH: Már a tavalyin is ott voltam egy őzzel és két gímszarvassal. Ők taroltak a kategóriájukban. Idén rókákkal, racka kosokkal és egy háziszamárral indultam. A szamár a kategóriájának legjobbja, az egyik racka pedig dobogós lett, 3. helyen végzett. A rókákat csoportban neveztem, és sajnos a hibáikkal egymást is lehúzták, így nem kaptak szalagot.
MN: Milyen a jó preparátum?
HJH: A preparátumoknál az olyan apró részletek is számítanak, hogy milyen szöget zár a pupilla, mennyire lapos vagy gömbölyű az orr, milyen az orrcimpa íve, a fülek állása, anatómiai kidolgozása. Fontos, hogy meglegyen az egység. A szőr vagy toll ne dobja magát, ne törjön meg sehol a testen, jó irányba forduljon például a végtagokon. Ez így kézenfekvőnek tűnhet, de kivitelezni nem mindig olyan egyszerű. A bundában lévő forgók, a különböző szögben növő szőrszálak találkozási éle sok támpontot ad, ha az ember tudja, hová kell elhelyezni azokat.
Ehhez persze elengedhetetlen az élő állat tanulmányozása, vagy ha a lehetőség úgy adja, akkor a szőrös-bőrös tetem alapos vizsgálása. Ezt azért így mondom, mert az esetek jelentős részében a preparátor csak a lenyúzott bőrt kapja kézhez. Alap még a szimmetriára törekvés, és nem árt, ha nemcsak kézben, de fejben is van képünk az adott állatfajról. Nem minden jószág megy mindenkinek. Ismerek olyan preparátort, aki olyan kutyákat és macskákat csinál, hogy azok ugatnak meg nyávognak, ellenben a különböző patás állatok fül- és szembeállítása nem fekszik neki.
Anatómiából voltak és vannak is hiányosságaim, mert a bőr alatti felépítés sokkal bonyolultabb, mint ránézésre gondolnánk, de kitartóan tanulom, és ebben nagy segítségemre vannak állatorvosi anatómiaatlaszok. És akkor még az utómunkákról, mint amilyen a festés nem is beszéltem, egy elrontott festés agyon tudja csapni a munkát. A legjobb, ha a kész mű olyan, mintha élne. Legyen nézése, ne csak berakott üvegszemei. A fül is kifejező része az állatnak, nem csak a fejére biggyesztett hallókészülék.
MN: Te milyen állatokkal élsz együtt? Preparáltál már saját állatot?
HJH: Kutyától a remeterákig minden van otthon és már kisgyerekként is abban a szerencsében volt részem, hogy körülvettek az állatok. Az állattartással jár, hogy sajnos már a fagyasztóban is vannak kedvencek. Egyelőre nem akarok azon gondolkodni, hogy preparáljam-e őket vagy sem. Még más háziállatát sem preparáltam, de nyitott vagyok az ötletre.
MN: Jó az, ha valaki kitömeti a háziállatát?
HJH: Ha jó preparátor csinálja meg, akkor nagyon jól vissza tudja adni a kedvenc mivoltát. Ha nem jó, akkor esélyes a katasztrófa. Tulajdonképpen nagyon emberfüggő a háziállat-taxidermia. Tapasztalataim szerint az emberek többsége ódzkodik tőle, de akad számos támogatója is, külföldön pedig szinte hétköznapinak számít a szakmában. Hogy jó vagy sem? Nem tudom, ezt a kérdést ugyanúgy feltehetnénk az egész preparálásról.
Szoktak azzal érvelni, hogy ez segít a gyász feldolgozásában, meg „így olyan, mintha még itt lenne”. Én ezt nem tudom megítélni, de annyi biztos, hogy egy lelkiismeretes és ügyes preparátornak igazi kihívás egy kedvenc elkészítése, hiszen a laikus gazdi itt egy csapásra bírává avanzsál.
MN: Hogyan szerzed be az „alapanyagot”?
HJH: A preparátoroknak többnyire nem kell bajlódniuk az állat beszerzésével, mert azt viszik hozzájuk. Ha viszont versenyről van szó, akkor trükkösebb a dolog. A versenymunkáimhoz a szamarat, kosokat, gímtehenet különböző tenyészetekből, gazdaságokból kaptam, ahol rendszeres vágások vannak. Az első versenymunkámat az út mentén találtam elgázolva, de akadnak olyanok is, akiket vadászoktól kaptam. Ezenkívül vannak állatmentő, tenyésztő ismerőseim, akik gondolnak rám, ha elhullás van.
MN: Milyen fázisokból áll a preparátumkészítés?
HJH: A cserzett bőrön kívül kell a műtest, ami poliuretánhabból van. Ezt többnyire nem a preparátor csinálja, a műtestöntés is egy külön ága a szakmának. Ezeket, ahogy a műszemet is, leginkább taxidermistaellátók készítik a különböző állatfajokhoz, mindenféle mozdulatokban, de gyakran saját kezűleg faragunk vagy kötünk testet az állatoknak. Ha szerencséje van az embernek, talál olyan testet, ami méretben centire stimmel a bőrhöz. Velem eddig ez csak egyszer történt meg. Az eltérés a fejhosszban, a szemtávolságban, nyakkörméretben, mellkasban elkerülhetetlen, és akkor vagy csiszolni, beletenni, kivenni kell belőle.
Van, hogy a műtest szimmetriahibás, akkor szét kell az egészet vágni, hogy ezt ki lehessen javítani. Ha a preparátor vagy a megrendelő más pozíciót kíván, mint ami elérhető, akkor szintén muszáj alakítani. Tavaly azzal a gím tehén és bika kompozícióval jártam így, amivel a FeHoVa-n indultam. A tehénhez találtam egyenesen néző műtestet, ami az egyetlen létező modell, de nekem más volt a koncepcióm, ezért alakítani kellett rajta.
Egy jelenetet akartam bemutatni, egy pillanatot a két állat egymás közti viszonyáról. Ennek érdekében föl kellett darabolnom a tehén nyakát, utána megfelelően elfordítani, majd lecsiszolni, összecsavarozni, újra kitölteni, rámintázni, és így jöhetett létre a teljesen egyenes nézésből egy finoman oldalra forduló, párjához bújó állat képe. Nagyon szerették a látogatók, teljes családok fényképezkedtek vele. De a műtest önmagában édeskevés. Kell még formázó-„agyag”, üvegszem, ragasztó és a legkülönfélébb szerszámok. A harapófogó, kalapács, szögbelövő és a finom fogászati eszközök egyaránt a preparátorműhely kellékei. Akárcsak a vegyszerek, a szőrkefe meg az állvány.
MN: Mik a céljaid még?
HJH: Csak a jövő évben indulhatok már kezdő kategóriában, mert túl leszek az 5 éven, és akkor már csak professzionálisban lehet. Nagyon szeretnék az Európa-bajnokságon nyerni a kategóriámban. Hogy mivel indulnék, az szakmai titok, babonás is vagyok, de nem is szabad hivatalosan nyilvánosságra hozni. A FeHoVa kiállítás is cél persze. Jó helyezés apróbb munkával is elérhető, nem kell hozzá elefántot alkotni, de számomra nem csupán a helyezés, a színes szalag a fontos. Megragadni az emberek figyelmét és egy pillanatnál tovább fenntartani, ez volt számomra a két FeHoVa kiállításnak az igazi sikere. A szamaram az eddigi törekvésem legnagyobb győztese.
| ||
MN: És a megélhetés?
HJH: Eddig inkább sok pénzt öltünk bele az anyukámmal. Még nem volt megrendelésem, ugyanakkor a mostani eredményeim után több ajánlatot is kaptam, hogy foglalkoztatnának.
MN: Nem vágytál „átlagos polgári foglalkozásra” sosem?
HJH: Állatorvos szerettem volna lenni, mert amellett, hogy értek az állatokhoz, a kézügyességem is jó, ezért jó sebész is lennék az egzotikus, kicsi jószágok számára, mint a törpesün, a nyúl, a patkány, amiknek nagyon kis testük van. Fiatal vagyok, és a jövő még bármit tartogathat. Addig is, ha nem gyógyítom, de újra életre keltem az állatokat.
